ELSŐ ÉVAD 12. fejezet: Cappuchino a kocsiban

Anyuval néhány régi ruhámat szortíroztuk ki, amelyek vagy túl kicsik, vagy nagyon kopottak voltak. Az esti eső néha bekopogott az ablakomon, apa az ajtóm keretének támaszkodott.
-Biztosan elmész velük? Ezt akarod csinálni? - fehér hajába mintha egyre több ősz hajszál is vegyült volna. Nem akartam túlzottan nagy monológba kezdeni, hogy igen, ezt választottam, hogy megállítsunk egy olyan fertőzést, amely esetleg nem is létezik. Ezért csak bólintottam és egy újabb meleg pulcsit hajtogattam bele a táskámba. Félig volt kész, mégis úgy éreztem, mintha csak egy hosszú hétvégés kiruccanásra mennék a haverommal és egy idegesítő sráccal.
Nah, igen, az az idegesítő srác fog értem jönni, hogy aztán elvigyen a falkájába és ki tudja, mennyi ideig bámulhatom a fejét.
Egyre hidegebbre váltott az ősz, a november csípőssé vált. Az esőbe valami nyomasztóan ködös is vegyült, amely az utcánk túloldalán álló lámpaoszlopáig sem engedett látni. A járdaszegélyünk szélén egy autó parkolt, egy magas alak dobolt a kormányon, a felkapcsolt lámpa alatt. Néha felpillantott a szobám ablakára és elmosolyodott, főleg, ha találkozott a tekintetünk.
-Kincsem, hamarosan indulnod kéne. Az a fiú elég deréken vár rád, de átfázhat abban a kocsiban. Még csak nem is fűtéses, ott ül kabátban...
Apa felé fordulva villámokat szóró szemmel néztem rá.
-Apa, Dott nem fagy meg, hiszen farkas, mi nem fázunk olyan hamar. Szóval ne aggódj, várjon csak addig, amíg el nem készülök. Különben is, még csak háromnegyed kilenc. Kilencre beszéltük meg, hogy kint leszek. - a táska tartalmát most már egy vastag kabát, két cipő, egy sapka, három nadrág és öt felső képezte. - Nem is értem, miért egy másik farkasegyednek kell erről felvilágosítást adnom. - felkaptam a levegőbe mind két kezemet, majd hagytam, hogy azok visszahulljanak az oldalamhoz. Kicsit zavart, hogy anya és apa kedvelte Dott-ot. Nem láttam, mit lehet benne annyira kedvelni.
Anya összehúzta a táska cipzárját és átadta a nehéz csomagot. Átvettem és egy hatalmas öleléssel búcsúztam tőle. Talán olyat mormogott, hogy csak óvatosan, van még időm, de ezt a mondatát nem tudtam igazán helyre tenni, így hát csak megígértem neki és apához léptem. Egy homlokpuszival már el is engedett, semmi jó tanács, se egyebek. Tudtam, hogy hisz bennem. Ő pedig hitt is.
Felvértezve léptem ki a folyosóra. a lépcsőlejáró tetején Drew ült a legfelső fokon.

Az arca nem engedett semmire sem következtetni.
Facsarta a szívemet a búcsú tudata.
Azt hittem, hogy készen állok feladni az eddigi életemet.
Hatalmasat tévedtem!
A könnyeimmel küszködve dobtam a fal mellé a táskámat és ültem le a bátyám mellé. A vállába fúrtam az arcomat, próbáltam mindent megjegyezni róla, ami Ő maga: az illatát, ahogy meleg karjaival átölel... de képtelen voltam úgy gondolni rá, mint aki egy másik falkához tartozik. Azt várták el tőlem, hogy lemondjak a bátyámról. Hogy ne is gondoljak a bátyámként rá.
Ahogy átkarolt, kettőnk közé egy papírt csúsztatott. Ennek a hatására elengedtem őt és az ölembe csúsztattam. Egy kép volt az.
-Ez még én vagyok, anya készítette rólam, amikor kicsi voltam. Tudod, a rókák hamarabb képesek az Alakváltásra, mint a farkasok, Egy borzkölyökkel játszadoztam, anya meg a partról hozott vizet, amikor megpillantott. Ezer kölyök közül is mindig felismert. Ekkor még apától távol éltünk.
A képről levéve a szemem hitetlenkedve pillantottam fel Drew-ra.
-Ezek szerint ti nem mindig is...
-Ash, indulnod kell! - kiáltotta anya a folyosó végéről. - Kilenc óra van.
Hárman kikísértek az ajtóba, ahol még szorosan megölelgettek utoljára. Legalábbis egy darabig.
A kocsiban Dott ártatlan gyermeki mosolyra húzta a száját, amitől anyának ellágyult a szíve, apa és Drew pedig megvillantották fogaikat.
A kocsiajtót kinyitva eltakartam előlük az arcát, így csak rám figyelt a bájgúnár.
-Vár ránk az éjszaka, Pipacs! - húzta perverz mosolyra a száját.

Zümmögött a rádió, keserédes illat terjengett - talán kávé, vagy cappuchino...
A táskám a hátsó ülésen rázkódott, a kabátujjam teljesen elfedte a kezeimet. Egyre kevesebbszer fáztam.
Az utat bámultam és egy pillantást sem vetettem Dottra. Miért nem jöhetett értem Seb? Mit vétettem?
-Annyira azért nem rossz a helyzet, végtére is, velem vitetnek el. - határozottan élvezte a helyzetet. Hülye gondolatolvasás, ahh! - Pipacs, most napokig ilyen csendben maradsz? Nagyon édes, de ezzel csak engem szórakoztatsz.
Kezdte felpumpálni bennem a dühöt. Egy mély levegővétel után aztán...
-Ha csak egy hajam szála is görbül, Andrew-val kell számolnod, de elsősorban velem. - a hangom nyugodt fenyegetést sugárzott. Megadtam magamnak a képzeletbeli vállveregetést, aztán felé fordultam.
Egy fekete pamutpulóvert és egy kopott farmert viselt. A kabátját még az elején hátra dobta, és rám figyelt. Egy hosszú egyenes úton haladtunk, körbefogott minket a köd. Mintha csak kettesben lettünk volna a világban. Inkább egyedül lennék és kihalnék magányosan, mintsem vele! Szerencsére ezt nem hallja.
-Hohó Pipacs, valaki nagyon bekeményített! - tekintete visszavándorolt az útra. - Azt hiszem, komolyan el kell gondolkoznom egy életbiztosításon.
-A farkasoknak van életbiztosításuk? - kíváncsiskodtam.
-Nem, nincs. Viszont kávéjuk van. - egy cappuchino-t emelt az ölembe, amit gyorsan át is vettem. Levettem a papírtetőt és beleszagoltam. Extra tejszínhab volt a tetején. - Honnan tudtad?
-Seb megemlítette, hogy oda vagy a kávékülönlegességekért. Ez szerintem eléggé az.
Talán Dott-nak mégiscsak lenne szíve?
Ez majd kiderül...

ELSŐ ÉVAD 11. fejezet: Sütemények és infók

A homlokáig ért az ajtókeret teteje. Ahogy szemébe pillantottam, kaján mosollyal nehotott rám és tetőtől talpig végig mért. Amint megint a szememmgasságába ért, egy határozott mozdulattal felfelé ütöttem, eltalálva az állkapcsát.
Egy percig csak némán dörzsölte az eltalált részt, majd félmosolyra húzta a száját. Mögüle egy fehér hajú arc csodálkozó tekintete bukkant fel.
-Te végig mögötte álltál Seb? - a kérdés vádlóan bukott ki belőlem.
-Gyakorlatilag igen. - Dott félre lépett, hogy egymás mellett állhassanak, így mindkettejükre rá tudtam pillantani. - Remélem nem kapok egy ilyet, vagy ha mégis, akkor szólj előtte, mert becsukom a szememet...
-Nyápic! - szólalt meg először Dott. A szemem villámokat szórt, ahogy rá pillantottam. Behúztam Sebet a lakásba, Dott orra előtt pedig becsuktam az ajtót.
Sebastian kérdőn nézett rám. Nem is méltatva beszélgetésre, felvonszoltam az emeletre.
-Azért ne ilyen gyorsan, kislány! - halkan felnevetett.
-Látom, most nem szívtál be. - a hangom fagyos volt, mint a jég.
-Hé, Ash, csak vicceltem. - a hangjában megbánás hallatszott.
Képtelen voltam rá haragudni, még ha csak két napot töltöttünk együtt. Azonnal a barátommá vált. Megálltunk a folyosó végén és felé fordultam. Átkaroltam szálkás izmokkal borított hátát és magamhoz szorítottam. Halkan felnyögött - talán a csodálkozástól- de hamarosan viszont ölelt.
-Hiányoztál Seb.- suttogtam a mellkasának.
-Nekünk is hiányoztál. - mintha többen lettünk volna a helyiségben, úgy beszélt.
A másodperc töredéke alatt emeltem fel a fejemet és ránéztem. - Nekünk? Mégis, kire gondolsz? - megpróbáltam leplezni mérhetetlen kíváncsiságomat.
-Hát a falkára és Dottra...
Kieresztettem magamat az öleléséből és tettem két lépést hátrébb. - Dott? - szinte undorodva mondtam ki a nevét. - Nem is lényeges, ő kint megvárhat téged. Gyere kérlek.
A szobában anya és Andrew várt rám. Amikor Seb átlépte a küszöböt, anya kiegyenesedett ültében, Andrew halk mormogást hallatott. Seb továbbra is nyugodt maradt.
-Anya, Drew, nyugodjatok le, nem bánt. El kell fogadnotok, hogy ő is egy a fa...fajtámból és a barátom.
Andrew azonnal felállt és a falhoz nyomta Sebastiant. Seb mint egy vergődő hal próbált a nyakára szoruló kézen engedni. Az erejük egymással vetekedett. Anya csak távolról nézte az eseményeket.
Andrewhoz léptem, a szívem hangosan vert.
-Drew, azonnal hagyd abba! Csak a haverom, nincs köztünk semmi! - a végét már majdnem ordítottam.
-Még tiszta szerencse. - az ajtófélfának az előbb felképelt Dott támaszkodott. Újra elborult az agyam és felé indultam.

-Már megint Te? - emeltem a kezemet, de ő villám gyorsan lefogta mindkettőt. Az adrenalinszintemet a dühöm a magasba emelte, egyenesen Dott szemeibe pillantottam. Meg kellett állnom, hogy ne csináljak jelentet, habár közel álltam ahhoz, hogy széttépjem.
-Kicsi koromban anyukám azt mondta, hogy a lányok igazán erősek. Az az állas viszont túl szép volt Pipacs. - lazított a szorításon, keze lecsúszott a könyökömhöz és egy kicsit közelebb húzott magához. Elöntött a pír, annyira mérges voltam. - Látom a bátyád nem nagyon örül nekünk. Pedig egyáltalán nem akarunk neked ártani.
Anya kecses mozdulatokkal állt fel és tette keresztbe a kezét. - Gyerekek, azonnal engedjétek le egymást. Most. - hangja mindannyiunkat rendre utasított.
-Elnézést Mrs. Pentz, - mondta tisztelettudóan Seb. - Nem akarunk gondot okozni, azonnal megyünk is...
-Arra semmi szükség. - anya máris barátságosabb hangnembe váltott. - Csak nem nyírjátok ki egymást házon belül.
Azta! Anya igazán laza lett abban a pillanatban, - Hozhatok esetleg egy kis süteményt? Teát?
-Én szeretnék kérni asszonyom, - mondta hízelgő mosolyával Dott.
Ekkor engedett el én pedig elé álltam.
-Nem, nem kér semmit. Köszönjük, anyu, a fiatalember épp távozni akart.
Anya lelegyintett. - Ugyan, egy szelet süteményre csak van idő.
Andrew halkan mondta, hogy most már mindegy, Seb leült mellém a kanapéra. Ő ült az egyik oldalamon. Dott és Drew egyszerre pillantottak a mellettem üres helyre. Érezni lehetett köztük a feszültséget.
Egyszerre indultak meg felém, ám Dott egy hajszállal gyorsabb volt. Andrew komoly arccal ült le velünk szembe,
Eltávolodtam Dottól, amennyire csak tudtam. Sebastian combjának préselődtem, Dott és közém simán be tudott volna ülni egy kisgyerek,
-Már itt is vagyok! - anyu egy tálcán hozta a sütiket és italokat.
-Nagyon szépen köszönjük Mrs. Pentz! - mondta Dott és újra előkerült az a mosoly. Pfhujj!
-Ash, drágám, lennél olyan kedves és vágnál a fiatalembereknek? - kérte anya.
Fújtam egyet és teljesítettem a kérését. Először adtam egy szeletet Sebnek, összemosolyogva vette át tőlem a tányért.
Dott már más tészta volt. A kezébe nyomtam gyorsan, undorodó arccal.

Ő csak diadalittasan, mosolyogva köszönte meg a süteményt és harapott bele. Reméltem, hogy megakad a torkán...
Amint végeztünk a falatozással, anyának le kellett sietnie a szalonba, mert várt rá egy kuncsaft.
Négyen maradtunk a szobában.
A levegő frusztrációtól vibrált, az ajkam remegett, nehogy valami ostobaságot mondjak.
-Tehát, miről lenne szó? - törtem meg a csendet.
Egy pillanatra azt hittem, Sebastian szólal fel. Szép kis vágyálom volt.
-Miután elmentél, a Vezér haragosan adta tudomásunkra, hogy édesanyád és a testvéred rókák.
-Hivatalosan az ellenségeitek vagyunk. - jelentette ki hangosan Drew.
Pillantásommal azonnal rendre intettem.
-Ez azt jelenti, hogy... nem szívesen látjátok őket a közelemben.
Három fej bólintott egyszerre.
-Ez teljesen magától értetődő lenne, hacsak nem állna fent apám feltevése.
-Tessék Dott? - kikerekedett szemekkel pillantottam rá.
-Mindketten érdekes DNS-sel születettek a szüleitek által. - mondta - Nem csupán különböző testet tudtok ölteni, hanem a véretek..
-Fertőzött. - szólat meg Drew.
Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy meg se lepődjek.
-Srácok, ez nevetséges. - megragadtam a tálcát és felálltam. - Csak azt ne akarjátok mondani, hogy veszélyt is jelentünk...
Elfordultam a kanapétól és az ajtóhoz sétáltam. Ahogy becsuktam magam után az ajtót, a srácok hangos szóváltásba kerültek, de oda se akartam figyelni rájuk.
A tálcán álló poharak vize lassan meglöttyent és fodrozódni kezdett.
Elfogott magával a szédülés. Lesétáltam a konyhába, letette a tálcát a pultra és az egyik székre telepedtem az étkezőasztal előtt.
Hangos, ritmusos léptek caplattak le negyed órával később. Egy meleg, bőrkeményedéses kéz simult a lapockámnak, amely óvatos köröket kezdett rajzolni hüvelykujjával a hátamra.
-Pipacs... - várt, hogy esetleg reagáljak. Türtőztettem magam, egyszerűen nem akartam érzéseket kimutatni. A homlokom az asztalon heverő kezemen nyugodott, csak a padlót bámultam. A hátam ívbe görbült, minden egyes izmommal azon voltam, nehogy újra zokogásba kezdjek. Kezdtem magam egy unalmas szappanoperában érezni magamat.
Ez nem rám vallt és egyszerűen dühös voltam, első sorban magamra. Másod sorban Dottra, amiért itt volt, és el akarta velem hitetni, hogy bármilyen együttérzést is tud nyilvánítani.
Elengedett és egy szék megmozdításának apró susogását hallottam. A széktámlámnak támasztottam az övét. Hallottam, ahogy farmerjének anyaga suhog, ahogy átveti egyik lábát, amolyan lovagló ülésbe helyezve magát. Előre húzta magát, néhány hajtincsemmel játszadozott. Mintha csak a tincseknek suttogott volna, nyugodt, mély hangon szólalt meg.
-A falka most is azon dolgozik, hogy feltérképezzen titeket, kitapasztalják, mire vagytok... pontosabban Te mire vagy képes. Pipacs, el kell veled jönnünk. Ott kiképezhetünk, hogy megvédhesd magadat és...
-Ki ne merd mondani! - morogtam a padló felé.
Határozottan éreztem, ahogy elmosolyodik.
"És többet láthassalak."
A gyomrom összeugrott. Egyre jobban kezdtem utálni.
-Csak azért megyek el veletek, hogy meglegyen az a szerencsétlen vizsgálat. És már megyek is.
Dott felnevetett. -Tudom, Pipacs, tudom.

ELSŐ ÉVAD 10. fejezet: Keserédes

Három napra visszatért a rendes és normálisnak hitt életem. A gimi utolsó évét tapostam, szorgalmasan elmentem a fakultációimra, rengeteget tanultam, hogy minden rendben legyen az érettségire.
Kedden mentem először iskolába. A hétfőt még pihenéssel töltöttem, nem tudtam volna kellő képen összeszedni magam.
Kedd hajnalban felkeltem. Bevánszorogtam az emeleti fürdőszobába, megmostam a hajam, felvettem egy laza szettet: fekete szűkített nadrág, egy téglavörös félvállas felső, nyakamba pedig egy farkasmedált választottam. Az agyam lassan elfogadta a körülöttem zajló változásokat.
A tükörben felfedeztem néhány új karikát a szemem alatt, amit egy kis sminkkel próbáltam eltüntetni.
A folyosóra nyitottam az ajtót. Megkocogtattam az ajtókeretet. Még mindig kongott egy kicsit, mióta fogócska közben bevertem a fejemet oda, mikor Andrew kergetett.
Ekkor jöttem rá, hogy képtelen lennék Aramisz-nak hívni bátyust. Egyszerűen nem ebben nőttem fel.
Halkan lépdeltem a szőnyegezett folyosón. A fürdő után következett egy kis raktárhelyiség, vele szemben pedig Andrew szobája. Az ajtó egy leheletnyit nyitva állt. Visszakoztam. A szívem és az agyam egy másodpercnyi vitába keveredett.
A normális hétköznapok Ash-je azt suttogta, hogy igenis, menjek be hozzá, nyomjak puszit a fejére és búcsúzzak el tőle, mint ahogyan ezt minden egyes nap megtettem iskolába menet. Ezt pártolta a szívem.
Aztán ott volt az agyam, amely már kezdett farkasként is gondolkodni, és érthetetlen módon azt sugallta, hogy hagyjam a bátyámat aludni. Rengeteg aggódott miattam az elmúlt hét végén. Az idilli elszakadásunk óta csak ritkán szólt hozzám. A furgonja a felhajtón állt, az egyre hidegebb napok sugarai táncoltak a néhol rozsdás felületen. A kormány már elnyűtt volt.
Egész napokra bezárkózott a szobájába. Bátyust még soha nem láttam ilyennek. Egyre több papírlapot, jegyzetfüzetet kért el és vásárolt, amikor pedig visszatért, csak köszönt és már el is vonult a külvilágtól. A harmadik napon -vasárnap- elkérte az írószer-készletemet, mondván: "Sürgős".
Szó nélkül a kezébe nyomtam egy kisebb, téglalap alakú dobozt, ami tele van filctollakkal, ceruzákkal, tollakkal és egy csomó más és különböző írószerszámmal.
Körbe vette magát ezekkel és akárhányszor bekopogtam hozzá, ő mindig csak az ajtó mögül mormogott hozzám.
-Hugi, most el vagyok foglalva. - és általában ezek után ígért megy egy időpontot.
"Majd délután."
"Reggel, de tényleg."
"Este, ígérem, akkor már nem szöszmötölök."
"Holnap, vagy holnap után."
És ebből az lett, hogy négy napig csak köszöngettünk egymásnak és hétfő délután már nem is kopogtam be hozzá. Késő éjjelig dolgozott, korán kelt. Amikor csak kidugta az orrát, termetes kajahegyeket vitt be és rengeteg kávét. A szobájának ajtaja határozottan kávé aromát árasztott.

Addig-addig viaskodtam magammal, míg ösztönösen az ajtaja felé sétáltam és teljes némasággal be nem léptem a félhomályos szobába. Egy dolgozóasztalon álló lámpából pislákolt a fény, mellette egy halom telefirkált rajz...
Köztük egyet húztam ki, amelyen látszott, hogy kinyomtatták. Egy rajzolt, mintás kép, benne egy holdszemű rókával.
Tetszett a formája.
A takaróhegy rengetegében megmozdult egy test. Felém fordult, arcán a karikákra árnyékot vetettek pillái.
Egy másodperc alatt pattantak ki a szemei, pupillája alkalmazkodott a fényviszonyokhoz.
Ahogy a kezemben szorongattam a papírlapot, megszédülve huppantam az asztal melletti irodai székbe. Belekapaszkodtam az asztalba, a lap a földre esett.
Remegő hanggal, egy mosolyt magamra erőltetve néztem Andrew szemébe.
-Csak el szerettem volna köszönni tőled, mielőtt suliba indulok...
Pillantása belém fojtotta a szót. Kikászálódott a takaróból, az ágy végére akasztott felsőt magára húzta villámsebességgel és egy felsőben és boxerban közeledett felém. A szívem egyre kuszábban vert. Bátyus egyszerűen csak leült előttem egy méterre, gyengéden megfogta a kezeimet és lehúzott magához. Felemelte az államat, így csak a szemeibe tudtam nézni.
-Próbáltam ebben a négy napban megoldást találni, de csak egy tetkóötletre futotta... - mosolyodott el szélesen és puszit nyomott a homlokomra.
Elfojtottam magamban egy nevetést. Gyengéden átöleltem, majd felvettem és visszatettem az asztalra az alkotást.
-Indulnom kell. Remélem ma már nem zárkózol el előlünk. - mosolyogva indultam el az ajtó felé. Egy erős kéz szorította meg a csuklómat, majd megperdített. Szomorkás mosollyal pillantott le rám a bátyám.
-Azon leszek, hogy megoldást találjak. Addig is, ne hallgass a suttogásra. - hogy micsodára? Ezt nem igazán értettem, de csak bólintottam és lesétáltam a földszintre, hogy bepakoljak a suliba.


Eleredt az eső.
A hajam, mint világító lámpás tükröződött a kocsiablakban, amikor kiszálltam, hogy besétáljak egy fárasztó iskolai nap után a melegséget árasztó házba. Valahogy kevésbé éreztem a hőingadozásokat.
Az ajtóban anya állt, fejét az esőtől vizes keretnek támasztva. A szemében megváltozott a csillogás. Felfedeztem benne azt, hogy mitől is olyan hasonló Andrew-hoz.
A hajuk barnasága, a szemük szépsége, az álluk vonala.... ezeket minden nap láttam, de valahogy most ébredt fel bennem, hogy annyira el is siklottak mellettem. Ahogy Andrew anyára hasonlít, én apára. Főleg a hajunk árul el...
Anya kezén egy heg haladt át a csuklójánál. Azonnal megrettentem. Bántotta magát?!
Látványosan lepillantottam a sebzett területre, amíg le nem esett neki, hogy mire is vagyok kíváncsi.
-Semmi baj kincsem, nem bántottam magamat. Nem én voltam. - a hangja rekedt volt, mint aki napok óta nem aludt volna, de határozottan igazat beszélt.
-Mégis, ki ilyen morbid, hogy ezt tegye veled? - egyszerűen megindult bennem valami. Ez volt a düh. Az agyam hátsó zugát elöntötte a forróság, kiélesedett a látásom, a körmeim megnyúltak és karmokká alakultak.
Jajj, csak most ne! NE! NE!
Anya szemébe ijedség költözött. Reflexszerűen megfogta a kezemet és felemelte közénk.
A szél keresztül fújt a kezeink között, a forróság bennem erre válaszolva csak nőttön nőtt.
-Kincsem, ne húzd fel magad, csak átváltoznál. - a szemében megértő mosolya csillant. A tüdőm megremegett, kiszorítva minden oxigént magából. Kicsit ellazultak a térdeim, anya egyre jobban szorította a kezemet. - Nyugodj meg kincsem... - suttogta közénk.
Erőt vettem magamon. A remegés alábbhagyott, újra a vörösre festett körmeimet láttam.
Anya kezei közé fogta az arcomat, összeért a homlokunk. Megváltozott benne valami. Vállizmai megmerevedtek, távolságtartóan próbált szeretni. Megrettentő volt látni, ahogy benne viaskodik tudat alatt a róka és az anya. De ő már csak egy kívülálló volt, egy kirekesztett, aki nem tartozott a klánjához.
-Ez az kincsem, ügyes voltál...- a hangja elveszett a morajló vérzubogásban, ami a fülembe férkőzte magát. A látásom egyszer kiélesedett, máskor elhomályosult. Időt kellett engednem magamnak, hogy meg tudjak mozdulni. Nem igazán emlékszem, hogy közben vettem volna levegőt.
Anya mögött a bátyám pillantott le rám, de az arcát néhol elhomályosult.
-Ash, gyere a házba, mielőtt megbámulnak a szomszédok. - akarat hallatszott a hangjából, minden szót tisztán és nyomatékosan ejtett ki.
Egy másodpercig se kételkedve benne, anyát kikerülve elindultam. Ő becsukta az ajtót utánunk és bementünk az emeleti nappaliig. Ott ültem le egy puha fotelbe.
Egy másodpercig se kerített minket hatalmába a csend. Anya nyugtalanul fészkelődött a dívány bal oldali sarkában, néha birizgálva a karfára rakott kis takarót. Andrew nyugodt mozdulatokkal ült le a mellettem található másik fotelba.
-Apa talán többet tud mondani, hogyan is tudod irányítani a képességeidet, de annyi biztos, hogy...
-A düh kiváltja a farkas énedet. - fejezte be a mondatot anya. - Kevésbé veszed majd észre a hőingadozást. - ezt már tapasztaltam - És kiélesednek az érzékszerveid.
-Anya, és mi a helyzet veletek? - a hangom még hasonlított a farkasmorgásra.
-Ezek mind igazak ránk is. Ám a rókák... fürgék, gyorsabban meghátrálnak. Ha lehet, nem támadnak, hanem védekeznek. Kevésbé forrófejű csapat. - a bátyámra pillantott, akiből mindig is áradt a nyugalom. Ezzel most már magyarázatot kaptam a jellemére. És az enyémre is.
Talán tovább faggattam volna anyát, ha nem szólalt volna meg a csengő. A lábaim futásért viszkettek, így felajánlottam, hogy leszaladok ajtót nyitni.
Az ajtó előtt leporoltam magamat és hátra igazítottam egy tincset. Mosolyogva nyomtam le a kilincset, a napsugarak szűrve érték az arcomat.
Mikor megláttam, ki áll előttem, az arcomra görcsösen odafagyott a mosoly, és már a napsugarak helyét árnyék váltotta ki...

ELSŐ ÉVAD 9. fejezet: Találkozás

A dühtől fortyogva menekültem ki az erdőből.
Seb-et lehagytam a fák között. Csak kiabált utánam. Akár fizikailag, akár telepatikusan ért el a hangja, mindig megrepedt bennem valami. Kezdtem feldolgozni, hogy megváltozott az életem, és én még csak nem is tudtam róla, ennek a tetejébe a szüleim szó nélkül elengedtek, én meg úgy elindultam, mintha csak ebben éltem volna.
Hát tudják mit: ennél jobban össze se zavarhattak volna.
Anya göcsörtzugi, apa meg holdvilági, ráadásul együtt vannak.
Soha nem tiltották meg nekünk, hogy barátkozzunk, vagy az erdőbe térjünk. De ez választ ad minden kérdésemre magammal kapcsolatban. Egyszerűen csak önmagam voltam mindvégig.
-Pipacs, azonnal állj meg ott! - mondja kimérten egy hang, mikorra az autóutat pillantom meg.
Ez Dott. Istenem, ennek is mindig itt kell lennie. Most úgy elküldeném a francba, de sarkon fordulok és megvárom, hogy beérjen.
-Hű, most arcod is olyan... - kaján vigyorral néz a szemembe - igazán pipacs színed van.
A kezem lendül az arca felé. Ami ezután történik, ledöbbent.
Keze csuklón ragad, de nem is érzékelem, hogy megmoccant volna. Őrülten gyors.
-Eressz. El. - tagolom neki. Szorításában még az ujjaim is lezsibbadnak.
-Csak ha megígéred, hogy lenyugodsz.
Egy kis platós kocsi zaja közeledik felénk. Amikor felismerem a kocsit, kiver a víz.
A kátyúkkal teli országúton a rozsdás méregzöld autó lelassul. A felgyűrt útszélen manőverezve áll meg. Villámgyorsan leállítja a motort, azonnal kiugrik belőle egy magas alak.
-Szia Hugi! - hangja egyszerre irányult kedvesnek és felháborodottnak. - Azt hittem, hogy tudni fogok a kis barátaidról. Tévedtem. - furcsa mód beleszimatolt a levegőbe, a pupillája a szokottnál tágabbra nyílt. Álltában kétrét görnyedt és mindenfele apró kis vörös szőrcafatok hullottak.
A bátyám átváltozott. Hát igazam lett.
-ANDREW! - nem puszta üvöltés siklott ki a számom, hanem sikítás.

Dott elém ugrott, majd futás közben változott át és letámadta a bátyámat. Ő azonban nem hagyta magát, ráadásul ezek a rókák egyforma nagyságúak voltak a farkasokkal, így is lehetett őket megkülönböztetni az "igazi" rókáktól.
-Hagyjátok abba, most! - parancsoltam rájuk, ám annyira gyerekesnek hatottam. De ekkor Andrew lelökte magáról a farkast és visszaöltötte emberi alakját. A nyakán látszódott végig egy vágás, de nem volt mély. Odakapott a kezével, ami utána véres lett.
-A rohadék. - sziszegte a fogai között. - Ash, mit csinálsz egy ilyen... ilyen farkassal.
Kikerekedett szemekkel meredt rám. - Te tudsz...?
A kérdés lényeges része ott lebegett hármunk között. Dott is emberi alakot öltött, de nem volt olyan magas, mint a bátyám. Fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemébe pillanthasson.
-Te vagy Aramisz. Ó, bocs, Andrew. Andrew Pentz, nem igaz? A kis ivadék. - somolygott rá, mintha kigúnyolná. A lábaim gyökeret eresztettek, de csak folytak a szavaim.
-Andrew, te végig tudtad? Mindent? Azt hogy anyáék mit tettek? Hogy mi nem is... Mi nem is...? - elakadt a szavam. Ő csak lesütötte a szemét és félre pillantott. - Nem ér fel a bocsánatkérésem, de titokban kellett előtted tartanom. Azért vagyok annyit távol. Én a klánhoz tartozom. Göcsörtzughoz. Én voltam az a róka, aki ivott a folyóból. Meg kellett őriznem a hidegvérem, hogy ne gázoljak át a Folyón és ki ne tekerjem valamennyi farkas nyakát. Mégis, hogy talált rád Sebastian és... - felpillantott a földről rám. - Áh, hiszen ő egy Kereső, nem is értem, mit értetlenkedek itt. És Dott. - megvető és metsző pillantást vetett az emlegetettre. - Egy ujjal se merj a húgomhoz érni, különben nem leszek veled ilyen kegyes. Anyáék tudnak erről? - mutatott a farkassrácra, mintha csak egy koszos rongy lenne, amihez ragaszkodnék.
Andrew bátyj-ösztönei azonnal kapcsoltak, amint kiérezte a farkas szagot. Csak bólintottam. Egyedül engem hagytak ki a saját életemből.
-Gyerünk Ash, megyünk. - indult felém, hogy elráncigáljon. Karon ragadott, hogy magával ragadjon, először gyengéden, de kirántottam a kezemet.
-Miért nem szóltál egy szót sem? Mire volt ez jó? - kifakadtam, Dott viszont csak egyre közelebb araszolt felém, hogy elérje a kezemet.

"Fuss el Pipacs, nem kell vele menned!" - a hangjából sütött az Andrew iránti utálata. Hiszen Andrew már döntött, jogosnak volt mondható az ellenségeskedés. Én viszont még nem választottam, ezért mindketten törődést mutattak irántam. Dott-ot egyenesen gyűlöltem ezért.
Nem válaszoltam semmit egyikőjüknek se.
-Gyere Ash. - mondta újra Andrew. A bátyám magas alakja tornyosult fölém. Megacélozta a hangját. - Louisiana, velem kell jönnöd. A bátyád vagyok és nem engedek ellenállást.
Mintha csak egy kispárna volnék, felkarolt.
Őrjöngeni akartam, de csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy egy utolsó pillantást vessek a csatát vesztett Dottra.
-Örültem a találkozásnak Dott. - szólt hátra kimértem a bátyám. Meg se fordultunk, csak a kocsihoz közeledtünk egyenletes ritmusban.
-Nem különösebb képen én is Aramisz. - Dott hangja furcsán halkult el, majd a léptei elvesztek a fatörzsek között.
Hátra ültetett Andrew a kocsiban. Az ismerős szövetbe temettem az arcomat és némán zokogtam végig az utat.


-Most azonnal magyarázatot adsz erre az egész cécóra hugi! - dühödt fel a szobámban Andrew. - Hogy kerülhettél össze Dott-tal? Mégis, miért nem tudtál a seggeden maradni? - a homlokát fogta, halántékát dörzsölte. Fel-le járkált a szobámban, mintha a legnagyobb fejtörést okoztam volna neki. - Pont ettől féltem Ash. Hogy te farkas leszel, én meg róka. Erre fel beálltam Göcsörtzughoz és most...
A padlót bámultam. A szőnyegen három friss könnycsepp helye volt, az ujjaimat tördeltem. Meg se szólaltam azóta, hogy berángatott a kocsiba. Kerestem a szavakat, de mintha azok újra-újra megakadtak volna valahol a torkomban. Lehuppant mellém és átkarolta a vállamat. Reszketegen vettem a levegőt, mikor puszit nyomott a fejem búbjára.
-Ajhh, Ash, tudod, hogy nem akarok rosszat neked. Csak szólalj meg, kérlek! - szinte könyörgő volt a hangja, ahogy a mellkasához húzott. Meleg testébe temettem az arcomat, legszívesebben ököllel vertem volna őt, de az iránta érzett szeretetem elnyomta ezt a gondolatomat.
-Hazudtatok. Anya, apa és Te is. Mindannyian. Kizártatok az egész életemből. Hazudtatok. - a hangom a sírás ellenére is kristálytiszta volt. Bátyám egyre szorosabban ölelt, elkezdtünk ringatózni. Kitört belőlem a zokogás, de most már Andrew-nak is csak annyi ereje volt, hogy suttogjon.
-Nem veszíthetlek el. Nem hullhat szét a családunk. Csak adj egy kis időt, hogy kitaláljak valamit. - ez volt a bátyám. Minden problémámra megoldást keresett, védelmezett, oltalmazott.
-Gyűlölöm. - fakadt ki belőlem a sírás közepette.
-Kicsodát? - a hangja mintha mosolygott volna, hogy kommunikálok vele, még ha értelmetlenül is.
-Dott-ot. Mindenét. Azt, ahogy követ, ahogy rám néz. Mindenét.
Újra csak egy kislánynak és egy kicsivel nagyobb fiúnak éreztem magunkat.
-Felképelem azt a pojácát, ha csak rád mer nézni.
Elmosolyodtam, félig kibontakoztam az öleléséből, hogy felnézhessek rá. Együtt nevettünk fel.
-Engedd meg, hogy végignézhessem majd. - kuncogtam magam elé.
Megcirógatta a fülem tövét, egy hajtincset lágyan meghúzott.
-Pattogtatunk kukoricát is, ha szeretnéd.
Rám kacsintott. Egy percig elhitette, hogy ugyan az a lány vagyok, aki tegnap voltam.

ELSŐ ÉVAD 8. fejezet: Rókaland

Messze szálltak a madarak, őzcsorda szelte át tőlünk nem messze a folyót. Harcoltak a mi energiáink ellen.

Egy róka kivált a többiek köréből és  partra osont. Ahogy a mancsát a víz érte, fülét hátracsapta és kortyolt néhányat a hűsítő vízből. Dott megvető pillantással mérte végig az állatot.
Seb szorosan fogta a kezemet és lekísért a parthoz.
A rókák barátságosnak tűntek. Halkan mozogtak, csak néha-néha pillantottak a mi oldalunkra.
"Egyáltalán nem barátságosak. Szörnyeteg kis dögök." - Dott hallotta a gondolataimat. Sokszor elfelejtem, hogy vigyázzak holdvilági társaim közelében, mire is gondolok.
Ahogy megpillantottam egy másik rókát, lejjebb a folyón inni, eszembe jutott a bátyám. Andrew vajon tudja, ki is ő valójában? Vagy ő nem is farkas?
"Lou, ideje mennünk." - szólt barátom mellettem.
Sebastian határozott léptekkel vezetett a folyó mentén. A bokrokban nyulak bújtak meg utánunk, a madarak is csöndben figyeltek minket a magasabb ágakról. Mintha minden visszahúzódott volna.
Egy ösvényre tértünk rá, melyek láb- és mancsnyomokkal tarkított sártengerben veszett el. A cipőm kezdett beázni, mikorra szárazabb részre értünk.
-Ugye nem gondoljátok, hogy otthagytok azokkal a girhes vörösökkel? - Dott hangja visszhangzott a göcsörtös, kiszáradt fákról.
Megfordultunk felé. Észre se vettem, Seb azóta is a csuklómat szorította. Ahogy Dott szeme a kezeinkre siklott, Sebastian elengedett.
-Már kezdtem azt hinni, hogy meditálsz a part szélén.
-Valójában csakrát tisztítottam. - válaszolt Seb-nek.
Tovább indultam az ösvényen. Kicsit elegem lett a tétlenkedésből.
-Hé, Pipacs, hova sietsz? - Dott a másodperc tört része alatt suhant mellém, nem foglalkozva senkivel. Megállt előttem, csípőmre tette a kezét és a szemembe nézett.
-Eressz el! - ütöttem izmoktól kemény hasára. Egy kicsit elidőztem az izmok tökéletes barázdáin, azon, hogyan jár a mellkasa. Touche-ja a csípőcsontom tanulmányozása és a combom ívének pontos kitapintása volt.
-Pipacs, maradj még. - morgott a nyakamba. - Lerázom Sebet és...
Sebastian lépett mellénk, mire lecsúsztattam a kezemet.
-Dott, ne nyomulj Lou-ra. Lou, te meg... - nézett végig rajtam. - ...szerintem menjünk.
Az ösvény irányába fordult, elindult, semmire se méltatva a látottakat.
-Igenis, anyuci! - mondta flegmán Dott. Belemart a csontomba és elengedett. A fájdalom egy másodpercig megbénított. Kijózanodtam az előbbiektől, követtem őket.
Seb mellé siettem.
-Hé, minden rendben Seb?
Kérdeztem neki suttogva. Tudtam, hogy mögöttünk Dott mindent hall.
"Csak a haverom..." - nem fejezte be a mondatot, csak sóhajtással rekesztette be a beszélgetést.
Mindent értettem. Soha nem találkoztam ennyire tenyérbemászó, beképzelt, öntelt, önfejű, egoista szeméttel.
Mégis mindig megtalál.
Miért nem tud békén hagyni???

ELSŐ ÉVAD 7.fejezet: Alfa és Vezér

A farkasbőrbe bújt tagok hátrébb léptek és onnan figyeltek engem. Volt köztük egy hamuszürke is: mint később kiderült, ő Vezér, az alfa helyettese.
Számtalan kíváncsi szempár metszett fejembe hatoló kérdéseivel.
"Louisiana, Te vagy az?"
"Tudod, hogy mennyi ideje vártunk rád?"
"Hol van a családod?"
Seb mellém ült a fonott fotelba, ami kétszemélyes volt és átkarolta a vállamat. Éreztem az izmaiban megfeszülő idegszálakat, ahogy mindenkit a testtartásával rendre és csendre parancsolt.
A tagok körénk ülve, görcsös mosollyal vártak.
Az ajtón egy hatalmas fekete farkas lépett be.

Alfa, nevét meghazudtolva, csak leült a többiek közé és várt. Reméltem, hogy felveszi emberi alakját, de öt perc némaság után nem várhattam többet.
Seb a fülembe suttogott.
-Lou, mindannyian a válaszaidra várunk. A falka neked szenteli a figyelmét, viszonozd a megtiszteltetésünket. - itt már magát is belevette. Meglepően dallamosan ragozott.
Megszorította a kezemet, csak nekem szólt.
"Hanem adsz hamar választ, Alfa ki fog hívni párbajra. Nem készültél fel erre." - a szeméből áradt az aggodalom.
Valami olyat akartam mondani, hogy de hát én meg tudom védeni magamat, amikor egy idősebb, rekedtesebb hang férkőzött az elmémbe.
"Louisiana, itt senki számára nem vagy ismerős a falkából. Csak az idősebb generáció tagjai ismerik a titkodat." - Alfa felállt. A tagok mind rápillantottak.
Vele szemben álltam fel. Emberi alakot öltött. A hallásom elkezdett kifinomulni, hallottam egy-két csont roppanását.

Alfa rendkívül elegáns megjelenését egy férfiasan jóképű mosollyal hangsúlyozta.
Nem tudta elterelni a gondolatomat attól. hogy egy titokról beszélt. Az én titkomról, amit magam sem tudtam.
-Kedves falkatagok, kölcsönös tiszteletünk jeléül, mutassuk meg emberi mivoltunk Louisianának! - széttárta kezeit, mire a termen csonttörések végeláthatatlan visszhangja söpört át. A számtalan arc között csak Dott-ot nem láttam.
Rajtam volt a sor.
-Köszöntök mindenkit, én Louisiana vagyok. Édesapám Sullivan Pentz, édesanyám Dorothea...
A tömeg felbődült. Nem igazán tudtam, hogy mit tettem. Hátulról Seb fogta meg a vállamat, halkan morgott. Alfa elém lépett, szemei szikrát szórtak.
-Hát tényleg igaz. - számomra ez a mondat teljesen rébusz volt.- Keresztezett vagy, drága Louisiana. Nem is tudhatod, mit róttál a Gyermekek fejére. - reményvesztett arcvonásokkal fordult a falka felé.
-Annyira sajnálom Lou. - suttogta Seb a fülembe. - Ideje, hogy hazakísérjelek.
-Seb, mit tettem? - annyira elfogott a pánik, hogy megvékonyodott a hangom.
-Te semmit, Lou. A szüleid voltak. Sullivan régen közénk tartozott, Dorothea pedig.. Göcsörtzug népének gyermeke. - a hangja enyhén megremegett. Alfa megpróbálta a falkáját kisebb-nagyobb eredménnyel lecsitítani.
Seb kézen fogott és kivezetett a hátsó ajtónál. Innen jól lehetett látni a Folyót.
A folyóparton pedig Dott ült, egymagában. Kezével beleszántott a vízbe, megmosta az arcát. Seb-bel mindketten megdermedtünk.
A túloldalon rókák sorakoztak.

ELSŐ ÉVAD 6. fejezet: Pipacs

"Mi a francot keres egy szuka veled Seb?" - a hang meglepően hasonlított Seb hangjára, mégis, erőt és arroganciát sugárzott.
Később jöttem csak rá, hogy ilyen Dott. Magának való srác. Egy magányra éhes farkas. A testtartásában ellenszenv tükröződött, Seb viszont elém állt és fülelt. A teste megremegett, megmutatkozott emberi alakja. Ugyanaz a ruha és haj, szemek. Mintha csak sétálgatott volna az erdőben. Szemében mintha baráti alázat csillogott volna...
"Az a szuka, speciálisan Louisiana, a barátom. Dott, te arrogáns dög!" -a két srác egy-egy lépést tett egymás felé, majd a másodperc tört része alatt egymásnak dőlve baráti ölelésbe fogtak.
Emberi, suttogó hangok törték meg a csendet.
-Louisana?! Ő nem tartozik a falkához, mégis, minek hoztad ide?
Frusztrált ez a hangnem. Maga Dott frusztrált. Ahogy ott állt, megdolgozott testtel, kaján mosollyal.
A sejtek a testemben feladtak valamit, mintha a szalagok és izmok a végtelenségig nyúltak volna, majd csontok reccsentek és törtek el.
Újra ruhába és emberi bőrbe burkolózva, már kevésbé lentről kémlelve a két barátot, kifakadtam.
-De drága kis fogadtatás. Nem is akarok tovább zavarni.
Az ajkaim hűvösek lettek, az arcom a dühtől lángolt, Seb halk léptei közeledtek.
Két erős kéz ragadták meg a felsőkaromat és tengelyemnél fogva fordítottak meg. Dott erős szorítása csak hab volt a tortára.
-Most már inkább maradjak?
Az orrunk majdnem összeért, éreztem a száraz falelevek és a humusz tiszta illatát rajta. Szemei apró szikrákat szórtak.
A kaján mosolya ugyanaz maradt.
Nagyot nyeltem. Éreztem, ahogy visszafogja az indulatait, nehogy összeroppantson.
-Kicsi, piros, tüzes Pipacs. A szélviharok kedvelője. - az arca vészesen közeledett felém. Az ajka két centiméterre az enyémtől irányt váltott. Megállt a fülemnél.
-A Pipacs hiába áll, ha szélviharban elveszik. - minden egyes ajakmozdulata a fülemet súrolta. Belemorgott a fülembe, apró lélegzeteket vett. Egyre jobban megfagyott bennem a levegő, minden porcikám bizserget.
-Dott, minek molesztálod Lou-t? -Seb hangja mintha uralta volna barátja indulatait, mire engedett a szorításon, de már elkésett. A vérkeringésem alábbhagyott, össze-vissza vert a szívem. A lábaim összacsuklásra adták magukat, de Dott nem engedett el.
-Túl hamar sikerült átváltoznia. Nem bírja a szervezete. -egy szempillantás alatt bal karja a hónom alatt tartotta a lapockáimat és tartotta a nyakam. Jobb kezével a hajamba túrt, majd lágyan a fejemet a vállára hajtotta. Mikor biztonságban tudta a testhelyzetemet, egy hirtelen mozdulattal jobb kezével a térdhajlatom alá tette a kezét, ezzel emelve meg. Egyre jobban szédültem és minél távolabb akartam magamat tőle tudni.
-Pipacs, tarts ki! - suttogta önmagához képest lágy hangon.

Nehezen tartottam egybe a gondolataimat. Minden egyes perc összefolyt a másikkal. Ahogy felpillantottam Dottra, megijedtem. Az arca semmibe meredt, meg se erőltette egyetlen izmát se futás közben. Szemei üresen járták a fák közti területeket. Mozgott cseresznyeszín ajka, lepillantott rám, de nem hallottam a zúgástól semmit. 

Ismeretlen helyen sötétült el a kép... egy hatalmas, fába vájt terem dereng fel, melyben farkasok és emberek váltották alakjukat. Dolgoztak. A zúgás nem hagyott alább, Dott erősen artikulált. Minden egyes szempár ránk szegeződött. 

Fekete alakok tornyusultak fölém, Dott egyre jobban szorított.

ELSŐ ÉVAD 5. fejezet: Dott

Azt mondják, az önkívületi állapotban nem fáj semmi és semmit nem hallunk.
Egy frászt!
Anya és apa nagy aggodalmak közepette ugrott felém, Sebastian hangjában aggodalom és félelem keveredett.
-Be kell vinnünk a házba. Nem látjátok, mivel jár a hazugság? - a hangja halványan derengett, mintha víz alól beszélne hozzám. Levert a víz, rángatózott a lábam és a kezem, a hasam iszonyatosan görcsölt...
Aztán meleg és puha érintette az arcomat, a testemet rángatták, majd újra a melegséget éreztem az arcomon, egyre közelebb a számhoz. Csak reménykedni tudtam, hogy nem Sebastian az!
"Kincsem, tarts ki, mindjárt jön a segítség!" -apa nyugodt hangja derenget a távolból. A szavai nehezek voltak és fáradtak...
Képtelen voltam válaszolni, vagy egyáltalán bármit is tenni.
Aztán hatalmas fehérség vett körül és kinyitottam a szemem.
Az illatok kiélesedtek, minden egyes apró hangra felfigyeltem, elmúlt az izzadás.
A nyelvemet nyújtva lihegtem és felpillantottam Sebastianra. Hátrált tőlem, anya pedig apa mellkasának támaszkodva zokogott. Mi történhetett?
Felálltam, de alig értem Sebastian combközepéig.
Elkezdtem pánikba burkolózni. Te jó isten, mi történt?
Sebastian hangja remegve törte meg a csendet.
-Louisiana, ne mozdulj, de... - reszketve nyelt egyet, a teste megrázkódott és a szemem láttára öltött farkas formát.

Értitek, FARKASSÁ VÁLT!
Szívem majd' 220-at vert és zúgott a fülem. A farkas meseszép bundája felém közeledett, megpróbált kapcsolatot létesíteni. Agyam peremén kapart, hátha válaszolok, de meg se mozdultam.
Fehér bundája kizökkentett a maradék hitemből, a szeme tengerkék és égkék keverékével csillogott. Minden egyes mozdulata azt sugalta, hogy rekciómra vár.
"Louisiana, én vagyok az, Seb. Nem akarom, hogy őrültséget csinálj." - anya zokogása törte meg a kapcsolatot. Rám pillantott.
Nem tudtam, hogy ki vagyok. Érezni akartam, hogy hova tartozok.
Kezdtem azt hinni, hogy elvesztettem a szüleim.
Vagy, hogy soha nem is voltak igazán az enyéim....

"ASH! ASH! FIGYELJ IDE, KÉRLEK!" - Sebastian hangja üvöltött a fejemben. Az arcához tapadtak szemeim, megdermedve vártam, hogy csináljon valamit. -"Gyere velem. Nem maradhatunk itt. Holdvilágban biztonságban leszünk." - elhaladt mellettem, tekintete a város túloldalán álló erdőre tévedt. A nagyobb fák jól kivehetőek voltak tőlünk is.
Anya zokogása halkult, apa guggolt le mellém és kíváncsi tekintettel fürkészett. Az illata tipikusan Old Spice-szos volt, mint mindig. Erős kezeit a bundámba csúsztatta és a homloka az én bozontos fejemhez ért.
-Annyira finom erdőillatod van. Vigyázz magadra kincsem. Később mindent... mindent elmagyarázunk. Menj Seb-bel. - Sebastiant becézte. Azt hittem, hogy nem ismeri, de ezek szerint nyugodt lélekkel a felelősségére bízott.
Engedett a szortásán én pedig Sebastian után futottam.

Felirat hozzáadása

Ősz volt.
A falevelek ezer színben pompáztak és többen voltak, mint amennyi csillagot valaha láttam. Ahogyan a város széli erdőhöz értünk, egy nagyobb folyót pillantottunk meg. Sebastian egy farkasösvényt követve vezettett a folyóval ellentétes irányba.
"Anyám egyenesen megvetett. Ismered?" - hosszú csöndet követően 'szólalatam' csak meg. Megpróbáltam megismerkedni és hozzászokni ehhez a farlasléthez. A soha el nem fogyó energiához, az élesebb látáshoz, a jó strapabíró képességhez. Hatalmas fatörzsek között szlalomoztunk, az orrom újabb és újabb illatokkal telt meg. Mesésen csillogott a víz, a túloldalán az árnyékba és bozótban kisebb állatok mozogtak.
"Édesanyád nem..." - hallottam, ahogy ember módjára sóhajt. - "Ezt talán Joe-nak kellene elmondania. Nincs erre felhatalmazásom. Sajnálom Lou." - egy pillanatig elhalkult. - "Hívj csak Seb-nek. Minden barátom ezt használja." - futás közben hátranézett és olyan volt a szája, mint ha mosolyogna. Pedig a farkasok nem is tudnak.
Egy nagyobb folyókanyaron túl pillantottam meg egy farkast.

A folyóból lecsapoltak egy kisebb területet, ahol két pocsolya állt. A kettő között egy husky kutyára emlékeztető szőrzetű és testalkatú lény állt.
"Seb... ő kicsoda?" - a hangom kicsit tartózkodást sugárzott.
"Ugye, milyen ritka az ilyen?" - megállt a pocsolya másik oldalán és az állat szemébe nézett. - "Ő itt Dott." - a farkas kíváncsian tekintett rám, majd megkerülte a pocsolyát, azonnal felém rohanva. Legyökereztek a lábaim, a szívem gyorsabban vert. Arra lettem figyelmes, hogy mélyről előtörő morgás visszhangzik a fák közül.
Én morogtam.
Dott egy méterrel előttem megállt és beleszimatolt a levegőben. Szőrzete az égnek meredt.Lehunyta a szemét, csontok ropogtak és emberré változott vissza.
Azt hittem, ez csak egy álom....

ELSŐ ÉVAD 4. fejezet: Holdvilág

A buszról leszállva végigsétáltunk az utcánkon. Lassan haladtunk, bemutatva Sebastiannak a környéket. Egyáltalán nem tűnt idevalósinak. Sokkal inkább arra kellett következtetnem, hogy sohasem járt még itt. Megtorpant minden egyes nagyobb háznál, megtapintotta a szomszédunk előtt álló hatalmas tölgy kérges törzsét. A pupillájában vad vidámság táncolt, mint mikor egy kisgyermeket viszel el az állatkertbe, vagy egy cukorboltba. Mosolyt csalt az arcomra. Végig telepatikusan beszélgettünk. A szomszédok azt hihették, hogy magamban mosolygok. Valójában csak Holdvilágról tudtam meg többet.
"Holdvilág az az erdő, amelyet egy folyó választ ketté. Tulajdonképen csak a bal oldala Holdvilág szép területe, jobb oldalán húzódik Göcsörtzug." - Sebastian hangja a fejemben tisztán szólt, teljes átéléssel 'beszélt'.
"És Göcsörtzug? Ott mi van?" -annyira éhes voltam a válaszára, hogy majdnem elbotlottam a járdaszegélyben.
"Göcsörtzug... egy másik fennhatóság alatt áll. Te, Louisiana, hozzánk tartozol. Ha nem akarod a vesztedet, a két területet elválasztó vízből iszol, de soha nem mész bele." - hangjából áradt a figyelmeztető aggodalom. Mint egy nagytestvérből... - "Senki se lépte még át a határokat. Békesség honol a két csapat között." -csapatnak nevezte a két családot.
Megálltam a házunk előtt és a szemébe néztem. "Kérlek, mesélj még többet Holdvilágról!" - hangom úgy csengett, mint egy kisgyermeké.
"Neked, szívesen Louisiana!" -egyre nagyobb baráti, inkább testvéri kötődést éreztem Sebastian iránt. Mellette egy új oldalamat pillantottam meg. "Holdvilágban mindig melegen süt a nap, apró madarak élnek a nagy göcsörtösökben, harmóniában él a csapat. Mindenki ismeri a másikat és összetartunk. Téged pedig újra megtaláltunk. El se tudod képzelni, mennyire hiányoltunk 16 éven át." Utolsó mondatát nem értettem. 16 éve? De hiszen a születésem óta itt éltünk, és Sebastian családja nem is rémlett az emlékeimben. Minden esetre bólintottam. Annyira másként pillantott rám, ahogyan beszélhetett Holdvilágról. Ahova szerinte tartoztam...

A délután nagy részében a szobámban kajáltunk, leckét írtam. Kiderült, hogy imádja a földrajzot és a biológiát. Mellette igazán biztonságban érezhettem magamat. Mint egy elveszett barát.
"Milyen a családban élni? Mármint, ez a folyamatos mély kötelék..." - a belső hangom enyhén megremegett. Sokkal jobban meg tudtam így nyílni. Itt nem hazudhattunk.
"Tudod, mi valójában nem vér szerinti rokonok vagyunk. Csak egy összetartó közösség. Néhányan elválnak, hogy egy...másik nagy család részesei lehessenek. Míg a szüleim itt találkoztak először és a családban maradtak. Tudod, sokan itt élik le egész életüket." -kinézett a délutáni napsütésbe. Az arccsontján játszadozott egy kis sugár. Elmosolyodott. -"Mennyivel szebb ott az élet, Louisiana! Ha egyszer odaszületsz, nem vágysz máshová." -tekintete az arcomra vándorolt, A mosoly lefagyott az arcáról.
"Talán valami gond van?" -elfogott a félelem.
A szeme is elszomorodott. Leült mellém a földre és átkarolta a vállamat.
"El akarlak vinni Holdvilágba. Louisiana, este indulunk. Meg kell ismerned a többieket is." -nem értettem, mi ebben a szomorú. Az, hogy el kell vinnie?
"Az, hogy csak most találtalak meg..." -az elején könnyen elfelejtettem, hogy minden egyes gondolatomat hallhatja.
Némaság vette körül a szobámat. A halványkékre festett falakon kézzel festett erdőkép látszódott. Ahogy az alkotásra pillantottunk, elállt mindkettőnk lélegzete.
-Honnan van ez a festés? - Sebastiant annyira meglepte a felfedezés, hogy telepátia nélkül szólalt meg. Csak anya dolgozott a szalonban én így is nyugodtan megszólalhattam.
-Anyukám készítette, mikor kislány voltam...
-Hogy hívják az édesanyádat? - a keze lassan lesiklott a vállamról és a falhoz lépett. Hihetetlenül élethűnek tűnt.
A táj egy erdőben kanyargó folyót ábrázolt. A nap a közelgő hajnalt idézte, megcsillanva a vízen. A mohás part két oldalából harmónia áradt.

-Ez Holdvilág. Igaz? - a felismerés úgy ért, mintha gyomorszájba vágtak volna. Minden egyes nap mellette keltem fölt. Ezért imádtam annyira. Mert ez volt...
-Az otthonod. - Sebastian tisztán hallotta a gondolataimat. - Tehát anyádnak ismernie kellett az erdőt. Csak nem...?
A szobám ajtajához lépett és kivágta az ajtót.
-Sebastian, mit csinálsz, - loholtam utána, de gyors volt. Túl gyors. Megpróbáltam beérni. A lábaimban egyre nagyobb terhelés nehezedett. Mire leértünk a kertbe. át a szalonba, anya épp akkor engedett ki egy vendéget.
Ahogy megpillantott engem, homlokán összefutottak az apró ráncok.
-Ash, ki ez a fiatalember? - a szemében vad láng tombolt. Barna fürtjeibe belekapott a szél.
-Dorothea? - Sebastian teljesen lefehéredett a döbbenettől. - De azt hittük, odavesztettek a vadászatban!
Anya sajnálkozó pillantással nézett rám. Sebastianra pillantva a gyűlölet apró foszlányait fedeztem fel testtartásában.
-Anya, mi folyik itt? Ismered...
Anya felhorkantott: -Ki ne merd mondani a nevét! Ő az ellenségünk csapatába tartozik. - Sebastian felé fordult - Mit műveltél a lányommal Sebastian? - ismerte a srácot, de nem mondhattam ki a nevét...? El kezdtem szédülni....
-Dorothea, a család hazavárja a lányodat. De miért fehér a haja, ha te...?
A felhajtóra apa kocsija gurult. A tekintetéből ideges félelem sugárzott. Kecses mozdulattal szállt ki a kocsiból és felém futott.
-Louisiana! - apa tudta az igazi nevemet? A szüleim végig tudtak minderről?
A világ elkezdett forogni velem, de volt annyi jelenlétem, hogy feltegyek egy kérdést.
-Ti mind hazudtatok nekem? - a látóhatáromba feketeség szivárgott. A térdeim megremegtek és Sebastian aggódó tekintettel ugrott felém...

ELSŐ ÉVAD 3. fejezet: Féltékenység

Délután kettőre végeztem, de semmit se tudtam megjegyezni. A koncentrációképességem ramaty volt.
Mikorra a folyosóra értem, már teljesen gyomorgörcsöt kaptam az idegességtől. Sebastian még él? Nem lett baja? Egyáltalán miért agyalok rajta ennyit?
A rengeteg zsibongó tini között ismerős arcok is álltak. Mint például Roydan. alias Csontikaaa. Vele általános iskolás korunk óta haverok vagyunk. Amolyan, második testvér. Épp a barátnőjével dumált, amikor kezét a melleim magasságába emelte és ezzel tartóztatott fel.
-Ma este mit csinál a Kislány? - majdnem egy magasak voltunk, ráadásul én voltam az idősebb, de ez egy cseppet sem zavarta. - Elmehetnénk pizzázni mi hárman. - soha nem éreztünk féltékenységet. Ő mindig nyitott volt a kapcsolataimra, ahogyan én is. Ha valakit kívánhattam volna magam mellé, ő biztos ott lett volna a listámon.
-Tudod jól, hogy csütörtök van. - a mosolyom valami olyat akart üzenni, hogy: te is tudod, hogy ilyenkor nem menesztenek. Minden csütörtök este elvittek Andrew-t és engem apuék vacsorázni.
Egy gyors fejbiccentéssel engedett el. Nem kellett, hogy egy szóval is többet mondjunk, mert tudtuk, hogy ez este halott ügy.
Szerencsémre több incidensbe nem keveredtem bele, így be tudtam nyitni a suliszertárba.
Sebastian ott ült egy polcnak dőlve, morzsák és két üres flakon mellett.
-Valaki pazarul süt. - egy zserbót nyomott a szájába és kisfiús mosollyal üdvözölt. Becsuktam magam mögött az ajtót és leültem mellé.
-Miért is kell benned megbíznom? - kicsit költői volt a hangsúlyom. - Mármint, ki tudja, hogy nem vagy-e egy perverz állat, aki csak szexre megy? - lassan mosolyodtam el, ahogy figyeltem a srác arcát a finom falattól boldogan. - Ne mondd, hogy egészen idáig csak majszoltál.
Igazából sokkal fiatalabbnak és sebezhetőnek tűt, amikor felfedeztem a szemei alatt húzódó sötét karikákat. Egy narancssárga löttyel öblítette le a sütit, majd a kézfejével törölte meg a száját.
-Az első kérdésedre úgy felelnék, hogy nem kell, hogy megbízz bennem, de akkor tök fölöslegesen baktattam harminchat óráig a környéken, majd ettem egy kis cuccot, aztán találtam rád beszívva. - felnevetett. A nevetése kicsit rekedtes volt, talán az alváshiány is okozhatta. - A másodikra azt mondanám, hogy aki végzős a gimiben, az oké, hogy csak egy évvel fiatalabb, de a Holdvilágban a csajok se semmik. - megnyalta a szája szélét és letette a kezében lévő flakont. Ezt egy kicsit sértésnek vettem. Női hormonok..pfhh...!
-Sebastian, egyáltalán mi az a Holdvilág? Egy klub? - hangom barátira váltott, már nem éreztem feszültséget. Egy varázsütésre tűnt el.
-A Holdvilág nem egy klub. Az a Te otthonod, Louisiana. - az utolsó szó távoli nyelvként csendült, mint egy kis dallam. Annyira meglepett a szó, hogy a hátamon végigszánkázott a hideg.
-Louisiana? - kérdeztem kíváncsian.

-Hisz ez az igazi neved. A Holdvilág gyermekeinek számtalan furcsa, emberi nevet aggatnak a nyakukba, nehogy felismerjenek a mondénok. - hangja nyugodt és közlékenyen visszhangzott a fejemben. Elfogott egy áramlat, ami felkavarta a gyomrom és szédülni kezdtem. Ahogy rám pillantott, átvetette a vállamon karját és magához húzott. Izmos vállára döntöttem a szemem, egyszerre lélegeztünk. A lelkem mélyén úgy sejlett, mint egy ezeréves barát. Mégse tudtam hova tenni.
-Ahha, szóval Louisiana. Na persze. - kicsit flegmára vettem a fazont. A szertár nagyon üresnek hatott.
-Állom a szavamat. Csak azt nem értem, miért Ash-nek hívnak a házatokban. - mintha az otthonom csak egy falakból álló épület lenne, amit kiköpött a civilizáció. Az utolsó szóra több hangsúlyt fektetett.
Megpróbáltam összeszedni magamat. Kicsit inogva keltem fel, Sebastian szorosan a nyomomban. Talán félt, hogy rosszul leszek?
Minden esetre megitta a flakon tartalmát és kinyitotta az ajtót. Kiléptem előtte.
A folyosón csak néhányan lézengtek, szakkörökre várva. Csütörtökönként nem mentem sehova - hála istennek - de így is lefárasztott a nap. Sebastian közvetlen mellettem sétált ki az iskolából.

A buszmegállóban egy-két percet álldogáltunk, mikor a vén csotrogány kattogva és morgósan megállt. A mocskost korlátba inkább nem is kapaszkodtam. Sebastian beüllt mellém, egy vigyorral az arcán. Neki nem kell jegy, mert nem látják?
-Pontosan! - vágta rá teljes határozottsággal.
-Pontosan mi? - egy-két ember rám pillantott. Biztosan idiótának, vagy elmebetegnek tekintettek. A táskámból előhúztam a telefonom és a fülemhez tettem, tárcsázást titulálva. Előre pillantottam, a teljes álca érdekében.
-Ezt meg minek csinálod? - Sebastian nem értette a reakciómat. Egy másodpercre se pillanthattam rá, mert volt, aki még mindig figyelt. - Jah, értem. Bocs, ha elmebetegnek hisznek miattam. - felnevetett.
-Szóval mire gondoltál ezzel a pontosannal? - egészen jól adtam szerintem a telefonálót.
-Arra gondoltál, hogy nekem nem kell-e jegy, ha nem látnak.
Elkerekedett a szemem. Ennyire látszik minden az arcomon.
-Hogy..?
Felemelte mellettem a kezét, épp belelógva a látóhatáromba. - Hallom a gondolataidat. A Holdvilág gyermekei telepatikus kapcsolatba tudnak lépni egymással. Szóval vigyázz, mire gondolsz.
Mély levegőt vettem. Én még arra is gondoltam, hogy...
-Hogy mennyivel izmosabbnak tűntem, miután kijózanodtam, igen. -széles mosollyal nyugtázta, hogy halványan belepirultam az igazságba. Ez gáz...
-És én is hallom a tiédet? - fura mondat lehetett egy telefonálótól.
-Tulajdonképpen igen. Várj egy kicsit. - lehunyta a szemét.
A gyomromból kellemes hűvösség áradt szét. Az agyam is kitisztult, majd a látóterem külső pereme elfehéredett.
"Mindig is szerettem volna egy olyan kishúgot, aki olyan, mint Te." - hangja a fejemben szólalt meg, sokkal nyugodtabban.
"Tehát így is beszélgethetünk?" - felvillanyozott ez a lehetőség.
Bólintott. Az út további részében szerettem volna így kommunikálni, amikor egyik kezével finoman az arcom elé nyúlt és ujjaival letakarta a szememet.
"Ezt figyeld!" - hangja már távolinak tűnt. Válaszolni akartam, amikor fehér szikrák kezdtek táncolni a sötétségben, majd mint egy örvénybe került levelek kezdtek táncolni. Eggyé válva egy gyönyörű képet alkottak.

A kép valósággal elvarázsolt a vízfelszín fodrozódott, mintha valaki szemével látnék. A távolban egy ágra erősített hinta állt, a fa törzse a vízbe ért.
"Milyen Holdvilág erdeje, Louisiana?" - Sebastian hangja dallamosan visszhangzott.
Alig kaptam levegőt. A szívem nagyokat dobbant a boldogságtól. Vágytam oda. Ott akartam lenni.
"Féltékeny vagyok azokra, akik már látták. - elfogott egy késztetés, hogy Sebastianra nézzek - Kérlek, mutasd meg, hol van Holdvilág!"

ELSŐ ÉVAD 2. fejezet: A suliszertár

Eléggé letaglózott az, ami a kocsinál fogadott. Talán nagyobb meglepetésben nem is részesülhettem volna.
A furcsa alaknak hófehér frizurája volt és egy kicsit furcsa arca. Nagyjából velem egy idősnek gondoltam, amikor hörgő hangokat adott ki. Nagyon máshol képzelhette magát.
-Istenem, de puha! - egyáltalán nem beszélt hangosan, folyamatosan közelítenem kellett felé, hogy egyáltalán tisztán kivegyem a szavait.
A hangjából levontam, hogy valamit szívott. Kicsit lányos volt a tartása, kezdtem feltételezni, hogy hallucinálok, amikor felegyenesedett és elindult imbolyogva felém.
Jézusom! Annyira se volt tudatánál, hogy rendesen betájolja, hol is állok. Kicsit sréhen ért el hozzám, majd a fejét felém billentette és egyik kezét kinyújtotta.
-A...kulcsot... - kicsit elzöldült a feje, féltem hogy búcsút mondhatok a pólómnak.

Csak álltunk ott, egymást bámulva, hogy valaki megmozduljon. Elkezdtem szédülni, egy pillanatra behunytam a szememet, amikor egy kép villant fel bennem. A srác Apu kocsijában ül és a suli felé tartunk vele. Olyan érzést váltott ki belőlem, hogy ki kell nyitnom az a rohadék ajtót neki, hogy beszálljon,
A testem magától mozgott. Ellenállást nem tűrve a kocsihoz lépdeltem és kinyitottam a hátsó ajtót neki. Ő egy gyors nyakroppantással elindult, a látása már tisztábbnak tűnt. Izmai megfeszültek, testtartása megváltozott...határozottabb lett. Azt hittem, hogy csak valami szemfényvesztés tanúja vagyok. A nyakához emelte bal kezét, majd behajolt. Beleszimatolt a kocsi levegőjébe és elmosolyodott.
-Apád Old Spice-t használ, mi? - a kérdés kicsit furán ért. Csak bólogattam. - A faterod kicsit elfoglalt lehet, ha még az se tudja elnyomni a fáradság esszenciáját.
A hanghordozása megváltozott. Az ülésbe helyezkedett, jobb kezével becsatolta magát. Szóval jobbkezes. Az ellenállás a testemben megszűnt, kiejtettem a kulcsot a kezemből. Apa lépett ki az ajtón, mosolya kicsit hamiskás volt. Éreztem, hogy lebukunk.
-Sajnálom kicsim, hogy ilyen sokat kellett várni rám. Igyekszem időben bevinni téged. - felvette a kulcsot a földről és beszállt. Mintha a srác ott se lenne, hátrafordult és kitolatott a felhajtóról. Lehúzta a csillogó ablakot és kikiáltott.
-Mire várunk, az iskola nem magát tanítja! - a ráncai is próbáltak pozitivitást sugározni. Kezdtem azt érezni, hogy megőrültem, de a srác csak ült ott, és megeresztett egy mosolyt felém.
Megkerültem a kocsit és beszálltam apa mellé.
Egy percet se pazaroltam el az időmből, azonnal füleshez nyúltam és egy kedves számomat kezdtem hallgatni.
Ez a dal kísért végig az egész napomon. A suli kocsival tőlünk tíz percre volt, mert apa belehúzott. Csengetés előtt így is beértem negyed órával. Apu még csak észre se vette, amikor a fiú kiszállt. Egy tekintet se követte a srácot, mintha ott se lett volna. De aztán...
-Bizonyára a Holdvilág tagja vagy. - az arcá teljesen kitisztult, szemei erőt sugároztak. - Azért is van az, hogy csak te láthatsz és hallhatsz.
-Ez őrültség. Kopj le! - gyors léptekkel indultam a bejárat felé, de elém állt és neki ütköztem. Annyira erősnek tűnt, mintha falba ütköztem volna. Az izomzata meg se feszült. Egy sármos félmosollyal jutalmazott csak és felsegített.
-Nem fogsz egyhamar megszabadulni tőlem. Kereső vagyok, az a feladatom, hogy elvigyelek a Folyóhoz. - arca komolyságba burkolózott. Tényleg fontos volt számára az, amit mondott.
-És most az egész sulin végig akarsz követni? - arra számítottam, hogy visszajön értem, vagy ikerül lekoptatnom. Ahogy kihúzta magát - ezzel jelezve, hogy nem tántorít - legalább két méter magasnak hatott. Te szent isten!
-Akkor gyere, valahol meg kell várnod. - csuklón ragadtam és bementünk a folyosóra. Nem igazán hemzsegett a tömeg, könnyen körbe tudtam nézni, hol tud ő megvárni.
-Amúgy én Sebastian vagyok. És te? - a szemei csillogtak a kíváncsiságtól.
-Ash. Ash Pentz. - kicsit elsápadtam, nem igazán így terveztem a reggelemet.
-Szép név. - érzelemmentesen egy ajtóra mutatott. - Az a szertár? - kicsit elhalványulva díszelgett rajta az 'Iskolaszertár' felirat.
-Igen, az. - ekkor ugrott be a megoldás - Oda csak délután járnak be, várj meg ott!
Tovább vonszoltam a folyosón és betessékeltem a kis helyiségbe. Szerencsére tartottak ott italokat, meg néhány dobozos süti is maradt a tanévnyitóról.
Kezdtem azt hinni, hogy lenyugszik a helyzet.

ELSŐ ÉVAD 1. fejezet: A narkós és a piás

Nagyjából öt éve házasok. De a pontos dátumra egyik se emlékszik... tipikus terhelt szülők.
Kezdetben nem is igazán zavart, hogy anyuék nem házasodtak össze. "Szabad ország!" - állította apa. Őszintén: akkor lenne ez igaz, ha nem kötelezett volna a gimiben a tanulásra, na meg minden plusz tevékenységre. Félreértés ne essék, jeles tanuló vagyok. Az utolsó gimis évem. Alig várom, hogy elhúzzak a francba.
Amikor reggel megszólal anyám hangja az ajtóban, már szinte indulásra készen bújok egy könyvet.

A srácok eleinte a hajszínemért cukkoltak, majd a csajok megpróbáltak ilyen színt levadászni a drogériákból, vagy a fodrászukat kajtatták utána. Nem sok sikerrel jártak. Magam se tudom megmagyarázni, miért ilyen a hajam: se fehér, se szürke, amolyan ezüstös, de mégis más. Imádom! Teljesen mindegy, hogy csapzott, vagy kócos, a hajszínem mindenkit levesz a lábáról.
Tizennyolc évesen nem minden pillanatom fenékig tejfel vele, de legalább egyedinek mondhatom magam.

Naplóbejegyzés: 2010. szeptember 9.:

Teljes káosz a társaknál(osztály)

Itt meg kell, hogy álljak, te kis retkes napló!
Ott van példának okáért Suzy Clebergsben, akinek olyan vékonyak a lábai, hogy irigykedem rá, ráadásul csokibarnán tér vissza. A legjobb barátnőm és be mer így állítani?! Na ezért még lerágom a füledet Suzy!
Aztán - hogy nehogy kimaradjon- a mellettem üresnek titulált székbe az osztályunk imádott Adonisza, alias Luke Chesters telepedett le. A csajok olyan pillantásokkal tudnak 'jutalmazni', mintha egy Converse csukát csórtam volna ötezerért. Mi ez már? :D
A többiekkel nincs semmi különös.
De ha már így megemlítettem az osztályomat, fel is sorolnám őket:

Amanda Chesters(igen, ő Luke tesója, de nem ikrek)
Roydan Belcourt(Csontikaaa)
James 'Jem' Tolders
Halliver Rondant
Jemma Jenkins(imádom, ahogy alliterál a neve)
Thomas Earrend
Luke Chesters(te kis sunyi mellémülős)

Suzy Clebergsben(legjobbarc)

Hirtelen ez jutott csak eszembe, mert ez az osztály magja és esze! Az utóbbira mondjuk egy-két ember nem igaz, de most már ez így marad!
Te kis szutyok napló, elégedj meg ennyivel!

Ezzel be is csuktam a naplómat. Még volt két percem hátra, gyorsan rendeztem a sminkemet, amikor anya a szokásos "Jó reggelt te Nagy gyerek!"-kel köszöntött.
Lesiettem a lépcsőn a földszinti fürdőbe, hogy fogat mossak.
Ja, hogy csak megemlítsem -mert belé botlottam- van egy bátyám is!
Ő egy két lábon járó fenegyerek, aki még szűz és csaja sem volt! Ami persze nem gond, de ha az ember 22, kezd cikivé válni. Jó, csakhogy nem tüntessem fel rossz színben szerény személyemet, nekem se volt még pasim, de kinek kell a társas élet, ha készül az ember az egyetemre?!
Szóval, belebotlottam, amikor egy matekfüzettel a kezében fordult rá a folyosóra.
-Neked is szia! - nevetgélve kibogozódunk egymásból, egy mosollyal jutalmazzuk a másikat és mindenki ment a dolgára. Szerencsére kiválóan megértjük egymást - mázlista vagyok.
Ami a család többit tagját illeti, apu tök normális.
Sullivan Pentz, átlagos keresetű informatikus, a negyvenes éveinek közepén jár. Anyu, Dorthea Pentz, pedig fodrászszalont nyitott a földszinten. Felhúzatott egy falat, csakhogy saját bizniszbe kezdjen. Ezek a mai ősök...!
Ezekkel a gondolatokkal jártam végig a konyha hűtőjét valamilyen kaja után kutatva. Apa egy csésze kávét kortyolgatott. Fehér inget és zakót viselt, de a nyakkendője a díványon hevert.
Egy köteg papír hevert előtte, melyeken számomra teljesen ismeretlen írás feszengett. Csak a munkája volt, szokás szerint. Reggel bevitt a suliba, hogy aztán egész nap ne is lássuk.
Nem tudott leszokni az italról.
Anyám szerint nem azért ment hozzá, mert le akarta szoktatni. Na persze! Mi is csak véletlenül vagyunk Andrew-val! Ha már visszakanyarodtam a bátyámhoz, hozzátenném, hogy ő meg felnéz apura. "Ilyen jól bírod az alkoholt?" - süt róla az irigység. Apát még sohasem láttam részegnek, de vedel.
A hűtő hátsó sarkából előhalásztam egy kis zacskó epret és egy kis tejszínhabot. Fincsiii!
Letettem a szürke konyhapultra, amíg előhalásztam a mosogatóból egy tálat.
Anya az előszobában húzta fel a cipőjét. Imádja a sportcsukákat, szerinte ez fiatalít. Jó.
A tálba pakoltam az eperszemeket és egy kis tejszínhabbal dobtam fel. Míg visszapakoltam a habot, Andrew már beledézsmált a reggelimbe.
-Anya nem is említette, hogy van itthon eper! - az orra tejszínhabos volt, ezért a fejéhez vágtam egy konyharuhát.
-Sőt, azt se említette, hogy szereted a gyümölcsöt. - azzal a mozdulattal túrt bele a hajamba. Arrrghh! Hogy mire volt ez neki jó, sohase értettem meg, de legalább idilli családi pillanatnak volt mondható.
-Akkor további jó étvágyat! - még egy szem epret kivett a tányéromból és kiszáguldott anya előtt az ajtón. Annyit se tudtam mondani, hogy "Szia!", mert már becsapta az ajtót, én pedig hozzáláttam a reggelinek.
Anya még utoljára behajolt a nappaliba, ahonnan látott minket.
-Átmegyek a szalonba, ha kerestek. - megeresztett egy mosolyt, lágyan integetett és távozott.
Apa egy pillanatra se rándult meg. Tovább iszogatott, a munkájába mélyült. Csak egy tál süteményt raktam elé és puszit nyomtam enyhén borostás és borszagú arcára. A ráncai a szeme körül egy pillanatra élesebbé váltak, ahogy összehúzta a szemét.
-A kocsiban van a kajád, egy perc és megyek. - hangja a sok italtól rekedtessé vált, de sziklaszilárd volt. Ahogy az évek lassan és monoton követték egymást, mélyen elásta magát az az emlék a fejemben magát, milyen is lehetett apám hangja az ital előtt.
-Köszi Apa, ott várlak. - minden napi válaszom volt. A hétköznap reggelei így teltek. Teljesen csendes, szinte nyugodtnak mondható pillanatok.
Az előszobában felhúztam a lábamra az egyik kedvenc sportcipőmet és a kocsikulccsal kisétáltam.
Ám ami ott várt, nem igazán volt  mindennapi.
A kocsi csomagtartójára hajolt felsőtestével. A bordái kilátszottak pólója alól.
Karján az izmok kezdetlegesen szálkásak voltak. Az arcát pír borította, szája 'o' betűt formált. Szemei erősen véreresek voltak, mint aki napok óta nem aludt.
Nem sikítottam. Letettem a táskámat a bejárati ajtónak támasztva és a kocsihoz rohantam.