ELSŐ ÉVAD 8. fejezet: Rókaland

Messze szálltak a madarak, őzcsorda szelte át tőlünk nem messze a folyót. Harcoltak a mi energiáink ellen.

Egy róka kivált a többiek köréből és  partra osont. Ahogy a mancsát a víz érte, fülét hátracsapta és kortyolt néhányat a hűsítő vízből. Dott megvető pillantással mérte végig az állatot.
Seb szorosan fogta a kezemet és lekísért a parthoz.
A rókák barátságosnak tűntek. Halkan mozogtak, csak néha-néha pillantottak a mi oldalunkra.
"Egyáltalán nem barátságosak. Szörnyeteg kis dögök." - Dott hallotta a gondolataimat. Sokszor elfelejtem, hogy vigyázzak holdvilági társaim közelében, mire is gondolok.
Ahogy megpillantottam egy másik rókát, lejjebb a folyón inni, eszembe jutott a bátyám. Andrew vajon tudja, ki is ő valójában? Vagy ő nem is farkas?
"Lou, ideje mennünk." - szólt barátom mellettem.
Sebastian határozott léptekkel vezetett a folyó mentén. A bokrokban nyulak bújtak meg utánunk, a madarak is csöndben figyeltek minket a magasabb ágakról. Mintha minden visszahúzódott volna.
Egy ösvényre tértünk rá, melyek láb- és mancsnyomokkal tarkított sártengerben veszett el. A cipőm kezdett beázni, mikorra szárazabb részre értünk.
-Ugye nem gondoljátok, hogy otthagytok azokkal a girhes vörösökkel? - Dott hangja visszhangzott a göcsörtös, kiszáradt fákról.
Megfordultunk felé. Észre se vettem, Seb azóta is a csuklómat szorította. Ahogy Dott szeme a kezeinkre siklott, Sebastian elengedett.
-Már kezdtem azt hinni, hogy meditálsz a part szélén.
-Valójában csakrát tisztítottam. - válaszolt Seb-nek.
Tovább indultam az ösvényen. Kicsit elegem lett a tétlenkedésből.
-Hé, Pipacs, hova sietsz? - Dott a másodperc tört része alatt suhant mellém, nem foglalkozva senkivel. Megállt előttem, csípőmre tette a kezét és a szemembe nézett.
-Eressz el! - ütöttem izmoktól kemény hasára. Egy kicsit elidőztem az izmok tökéletes barázdáin, azon, hogyan jár a mellkasa. Touche-ja a csípőcsontom tanulmányozása és a combom ívének pontos kitapintása volt.
-Pipacs, maradj még. - morgott a nyakamba. - Lerázom Sebet és...
Sebastian lépett mellénk, mire lecsúsztattam a kezemet.
-Dott, ne nyomulj Lou-ra. Lou, te meg... - nézett végig rajtam. - ...szerintem menjünk.
Az ösvény irányába fordult, elindult, semmire se méltatva a látottakat.
-Igenis, anyuci! - mondta flegmán Dott. Belemart a csontomba és elengedett. A fájdalom egy másodpercig megbénított. Kijózanodtam az előbbiektől, követtem őket.
Seb mellé siettem.
-Hé, minden rendben Seb?
Kérdeztem neki suttogva. Tudtam, hogy mögöttünk Dott mindent hall.
"Csak a haverom..." - nem fejezte be a mondatot, csak sóhajtással rekesztette be a beszélgetést.
Mindent értettem. Soha nem találkoztam ennyire tenyérbemászó, beképzelt, öntelt, önfejű, egoista szeméttel.
Mégis mindig megtalál.
Miért nem tud békén hagyni???