Seb-et lehagytam a fák között. Csak kiabált utánam. Akár fizikailag, akár telepatikusan ért el a hangja, mindig megrepedt bennem valami. Kezdtem feldolgozni, hogy megváltozott az életem, és én még csak nem is tudtam róla, ennek a tetejébe a szüleim szó nélkül elengedtek, én meg úgy elindultam, mintha csak ebben éltem volna.
Hát tudják mit: ennél jobban össze se zavarhattak volna.
Anya göcsörtzugi, apa meg holdvilági, ráadásul együtt vannak.
Soha nem tiltották meg nekünk, hogy barátkozzunk, vagy az erdőbe térjünk. De ez választ ad minden kérdésemre magammal kapcsolatban. Egyszerűen csak önmagam voltam mindvégig.
-Pipacs, azonnal állj meg ott! - mondja kimérten egy hang, mikorra az autóutat pillantom meg.
Ez Dott. Istenem, ennek is mindig itt kell lennie. Most úgy elküldeném a francba, de sarkon fordulok és megvárom, hogy beérjen.
-Hű, most arcod is olyan... - kaján vigyorral néz a szemembe - igazán pipacs színed van.
A kezem lendül az arca felé. Ami ezután történik, ledöbbent.
Keze csuklón ragad, de nem is érzékelem, hogy megmoccant volna. Őrülten gyors.
-Eressz. El. - tagolom neki. Szorításában még az ujjaim is lezsibbadnak.
-Csak ha megígéred, hogy lenyugodsz.
Egy kis platós kocsi zaja közeledik felénk. Amikor felismerem a kocsit, kiver a víz.
A kátyúkkal teli országúton a rozsdás méregzöld autó lelassul. A felgyűrt útszélen manőverezve áll meg. Villámgyorsan leállítja a motort, azonnal kiugrik belőle egy magas alak.
-Szia Hugi! - hangja egyszerre irányult kedvesnek és felháborodottnak. - Azt hittem, hogy tudni fogok a kis barátaidról. Tévedtem. - furcsa mód beleszimatolt a levegőbe, a pupillája a szokottnál tágabbra nyílt. Álltában kétrét görnyedt és mindenfele apró kis vörös szőrcafatok hullottak.
A bátyám átváltozott. Hát igazam lett.
-ANDREW! - nem puszta üvöltés siklott ki a számom, hanem sikítás.
Dott elém ugrott, majd futás közben változott át és letámadta a bátyámat. Ő azonban nem hagyta magát, ráadásul ezek a rókák egyforma nagyságúak voltak a farkasokkal, így is lehetett őket megkülönböztetni az "igazi" rókáktól.
-Hagyjátok abba, most! - parancsoltam rájuk, ám annyira gyerekesnek hatottam. De ekkor Andrew lelökte magáról a farkast és visszaöltötte emberi alakját. A nyakán látszódott végig egy vágás, de nem volt mély. Odakapott a kezével, ami utána véres lett.
-A rohadék. - sziszegte a fogai között. - Ash, mit csinálsz egy ilyen... ilyen farkassal.
Kikerekedett szemekkel meredt rám. - Te tudsz...?
A kérdés lényeges része ott lebegett hármunk között. Dott is emberi alakot öltött, de nem volt olyan magas, mint a bátyám. Fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemébe pillanthasson.
-Te vagy Aramisz. Ó, bocs, Andrew. Andrew Pentz, nem igaz? A kis ivadék. - somolygott rá, mintha kigúnyolná. A lábaim gyökeret eresztettek, de csak folytak a szavaim.
-Andrew, te végig tudtad? Mindent? Azt hogy anyáék mit tettek? Hogy mi nem is... Mi nem is...? - elakadt a szavam. Ő csak lesütötte a szemét és félre pillantott. - Nem ér fel a bocsánatkérésem, de titokban kellett előtted tartanom. Azért vagyok annyit távol. Én a klánhoz tartozom. Göcsörtzughoz. Én voltam az a róka, aki ivott a folyóból. Meg kellett őriznem a hidegvérem, hogy ne gázoljak át a Folyón és ki ne tekerjem valamennyi farkas nyakát. Mégis, hogy talált rád Sebastian és... - felpillantott a földről rám. - Áh, hiszen ő egy Kereső, nem is értem, mit értetlenkedek itt. És Dott. - megvető és metsző pillantást vetett az emlegetettre. - Egy ujjal se merj a húgomhoz érni, különben nem leszek veled ilyen kegyes. Anyáék tudnak erről? - mutatott a farkassrácra, mintha csak egy koszos rongy lenne, amihez ragaszkodnék.
Andrew bátyj-ösztönei azonnal kapcsoltak, amint kiérezte a farkas szagot. Csak bólintottam. Egyedül engem hagytak ki a saját életemből.
-Gyerünk Ash, megyünk. - indult felém, hogy elráncigáljon. Karon ragadott, hogy magával ragadjon, először gyengéden, de kirántottam a kezemet.
-Miért nem szóltál egy szót sem? Mire volt ez jó? - kifakadtam, Dott viszont csak egyre közelebb araszolt felém, hogy elérje a kezemet.
Nem válaszoltam semmit egyikőjüknek se.
-Gyere Ash. - mondta újra Andrew. A bátyám magas alakja tornyosult fölém. Megacélozta a hangját. - Louisiana, velem kell jönnöd. A bátyád vagyok és nem engedek ellenállást.
Mintha csak egy kispárna volnék, felkarolt.
Őrjöngeni akartam, de csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy egy utolsó pillantást vessek a csatát vesztett Dottra.
-Örültem a találkozásnak Dott. - szólt hátra kimértem a bátyám. Meg se fordultunk, csak a kocsihoz közeledtünk egyenletes ritmusban.
-Nem különösebb képen én is Aramisz. - Dott hangja furcsán halkult el, majd a léptei elvesztek a fatörzsek között.
Hátra ültetett Andrew a kocsiban. Az ismerős szövetbe temettem az arcomat és némán zokogtam végig az utat.
-Most azonnal magyarázatot adsz erre az egész cécóra hugi! - dühödt fel a szobámban Andrew. - Hogy kerülhettél össze Dott-tal? Mégis, miért nem tudtál a seggeden maradni? - a homlokát fogta, halántékát dörzsölte. Fel-le járkált a szobámban, mintha a legnagyobb fejtörést okoztam volna neki. - Pont ettől féltem Ash. Hogy te farkas leszel, én meg róka. Erre fel beálltam Göcsörtzughoz és most...
A padlót bámultam. A szőnyegen három friss könnycsepp helye volt, az ujjaimat tördeltem. Meg se szólaltam azóta, hogy berángatott a kocsiba. Kerestem a szavakat, de mintha azok újra-újra megakadtak volna valahol a torkomban. Lehuppant mellém és átkarolta a vállamat. Reszketegen vettem a levegőt, mikor puszit nyomott a fejem búbjára.
-Ajhh, Ash, tudod, hogy nem akarok rosszat neked. Csak szólalj meg, kérlek! - szinte könyörgő volt a hangja, ahogy a mellkasához húzott. Meleg testébe temettem az arcomat, legszívesebben ököllel vertem volna őt, de az iránta érzett szeretetem elnyomta ezt a gondolatomat.
-Hazudtatok. Anya, apa és Te is. Mindannyian. Kizártatok az egész életemből. Hazudtatok. - a hangom a sírás ellenére is kristálytiszta volt. Bátyám egyre szorosabban ölelt, elkezdtünk ringatózni. Kitört belőlem a zokogás, de most már Andrew-nak is csak annyi ereje volt, hogy suttogjon.
-Nem veszíthetlek el. Nem hullhat szét a családunk. Csak adj egy kis időt, hogy kitaláljak valamit. - ez volt a bátyám. Minden problémámra megoldást keresett, védelmezett, oltalmazott.
-Gyűlölöm. - fakadt ki belőlem a sírás közepette.
-Kicsodát? - a hangja mintha mosolygott volna, hogy kommunikálok vele, még ha értelmetlenül is.
-Dott-ot. Mindenét. Azt, ahogy követ, ahogy rám néz. Mindenét.
Újra csak egy kislánynak és egy kicsivel nagyobb fiúnak éreztem magunkat.
-Felképelem azt a pojácát, ha csak rád mer nézni.
Elmosolyodtam, félig kibontakoztam az öleléséből, hogy felnézhessek rá. Együtt nevettünk fel.
-Engedd meg, hogy végignézhessem majd. - kuncogtam magam elé.
Megcirógatta a fülem tövét, egy hajtincset lágyan meghúzott.
-Pattogtatunk kukoricát is, ha szeretnéd.
Rám kacsintott. Egy percig elhitette, hogy ugyan az a lány vagyok, aki tegnap voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése