ELSŐ ÉVAD 7.fejezet: Alfa és Vezér

A farkasbőrbe bújt tagok hátrébb léptek és onnan figyeltek engem. Volt köztük egy hamuszürke is: mint később kiderült, ő Vezér, az alfa helyettese.
Számtalan kíváncsi szempár metszett fejembe hatoló kérdéseivel.
"Louisiana, Te vagy az?"
"Tudod, hogy mennyi ideje vártunk rád?"
"Hol van a családod?"
Seb mellém ült a fonott fotelba, ami kétszemélyes volt és átkarolta a vállamat. Éreztem az izmaiban megfeszülő idegszálakat, ahogy mindenkit a testtartásával rendre és csendre parancsolt.
A tagok körénk ülve, görcsös mosollyal vártak.
Az ajtón egy hatalmas fekete farkas lépett be.

Alfa, nevét meghazudtolva, csak leült a többiek közé és várt. Reméltem, hogy felveszi emberi alakját, de öt perc némaság után nem várhattam többet.
Seb a fülembe suttogott.
-Lou, mindannyian a válaszaidra várunk. A falka neked szenteli a figyelmét, viszonozd a megtiszteltetésünket. - itt már magát is belevette. Meglepően dallamosan ragozott.
Megszorította a kezemet, csak nekem szólt.
"Hanem adsz hamar választ, Alfa ki fog hívni párbajra. Nem készültél fel erre." - a szeméből áradt az aggodalom.
Valami olyat akartam mondani, hogy de hát én meg tudom védeni magamat, amikor egy idősebb, rekedtesebb hang férkőzött az elmémbe.
"Louisiana, itt senki számára nem vagy ismerős a falkából. Csak az idősebb generáció tagjai ismerik a titkodat." - Alfa felállt. A tagok mind rápillantottak.
Vele szemben álltam fel. Emberi alakot öltött. A hallásom elkezdett kifinomulni, hallottam egy-két csont roppanását.

Alfa rendkívül elegáns megjelenését egy férfiasan jóképű mosollyal hangsúlyozta.
Nem tudta elterelni a gondolatomat attól. hogy egy titokról beszélt. Az én titkomról, amit magam sem tudtam.
-Kedves falkatagok, kölcsönös tiszteletünk jeléül, mutassuk meg emberi mivoltunk Louisianának! - széttárta kezeit, mire a termen csonttörések végeláthatatlan visszhangja söpört át. A számtalan arc között csak Dott-ot nem láttam.
Rajtam volt a sor.
-Köszöntök mindenkit, én Louisiana vagyok. Édesapám Sullivan Pentz, édesanyám Dorothea...
A tömeg felbődült. Nem igazán tudtam, hogy mit tettem. Hátulról Seb fogta meg a vállamat, halkan morgott. Alfa elém lépett, szemei szikrát szórtak.
-Hát tényleg igaz. - számomra ez a mondat teljesen rébusz volt.- Keresztezett vagy, drága Louisiana. Nem is tudhatod, mit róttál a Gyermekek fejére. - reményvesztett arcvonásokkal fordult a falka felé.
-Annyira sajnálom Lou. - suttogta Seb a fülembe. - Ideje, hogy hazakísérjelek.
-Seb, mit tettem? - annyira elfogott a pánik, hogy megvékonyodott a hangom.
-Te semmit, Lou. A szüleid voltak. Sullivan régen közénk tartozott, Dorothea pedig.. Göcsörtzug népének gyermeke. - a hangja enyhén megremegett. Alfa megpróbálta a falkáját kisebb-nagyobb eredménnyel lecsitítani.
Seb kézen fogott és kivezetett a hátsó ajtónál. Innen jól lehetett látni a Folyót.
A folyóparton pedig Dott ült, egymagában. Kezével beleszántott a vízbe, megmosta az arcát. Seb-bel mindketten megdermedtünk.
A túloldalon rókák sorakoztak.

ELSŐ ÉVAD 6. fejezet: Pipacs

"Mi a francot keres egy szuka veled Seb?" - a hang meglepően hasonlított Seb hangjára, mégis, erőt és arroganciát sugárzott.
Később jöttem csak rá, hogy ilyen Dott. Magának való srác. Egy magányra éhes farkas. A testtartásában ellenszenv tükröződött, Seb viszont elém állt és fülelt. A teste megremegett, megmutatkozott emberi alakja. Ugyanaz a ruha és haj, szemek. Mintha csak sétálgatott volna az erdőben. Szemében mintha baráti alázat csillogott volna...
"Az a szuka, speciálisan Louisiana, a barátom. Dott, te arrogáns dög!" -a két srác egy-egy lépést tett egymás felé, majd a másodperc tört része alatt egymásnak dőlve baráti ölelésbe fogtak.
Emberi, suttogó hangok törték meg a csendet.
-Louisana?! Ő nem tartozik a falkához, mégis, minek hoztad ide?
Frusztrált ez a hangnem. Maga Dott frusztrált. Ahogy ott állt, megdolgozott testtel, kaján mosollyal.
A sejtek a testemben feladtak valamit, mintha a szalagok és izmok a végtelenségig nyúltak volna, majd csontok reccsentek és törtek el.
Újra ruhába és emberi bőrbe burkolózva, már kevésbé lentről kémlelve a két barátot, kifakadtam.
-De drága kis fogadtatás. Nem is akarok tovább zavarni.
Az ajkaim hűvösek lettek, az arcom a dühtől lángolt, Seb halk léptei közeledtek.
Két erős kéz ragadták meg a felsőkaromat és tengelyemnél fogva fordítottak meg. Dott erős szorítása csak hab volt a tortára.
-Most már inkább maradjak?
Az orrunk majdnem összeért, éreztem a száraz falelevek és a humusz tiszta illatát rajta. Szemei apró szikrákat szórtak.
A kaján mosolya ugyanaz maradt.
Nagyot nyeltem. Éreztem, ahogy visszafogja az indulatait, nehogy összeroppantson.
-Kicsi, piros, tüzes Pipacs. A szélviharok kedvelője. - az arca vészesen közeledett felém. Az ajka két centiméterre az enyémtől irányt váltott. Megállt a fülemnél.
-A Pipacs hiába áll, ha szélviharban elveszik. - minden egyes ajakmozdulata a fülemet súrolta. Belemorgott a fülembe, apró lélegzeteket vett. Egyre jobban megfagyott bennem a levegő, minden porcikám bizserget.
-Dott, minek molesztálod Lou-t? -Seb hangja mintha uralta volna barátja indulatait, mire engedett a szorításon, de már elkésett. A vérkeringésem alábbhagyott, össze-vissza vert a szívem. A lábaim összacsuklásra adták magukat, de Dott nem engedett el.
-Túl hamar sikerült átváltoznia. Nem bírja a szervezete. -egy szempillantás alatt bal karja a hónom alatt tartotta a lapockáimat és tartotta a nyakam. Jobb kezével a hajamba túrt, majd lágyan a fejemet a vállára hajtotta. Mikor biztonságban tudta a testhelyzetemet, egy hirtelen mozdulattal jobb kezével a térdhajlatom alá tette a kezét, ezzel emelve meg. Egyre jobban szédültem és minél távolabb akartam magamat tőle tudni.
-Pipacs, tarts ki! - suttogta önmagához képest lágy hangon.

Nehezen tartottam egybe a gondolataimat. Minden egyes perc összefolyt a másikkal. Ahogy felpillantottam Dottra, megijedtem. Az arca semmibe meredt, meg se erőltette egyetlen izmát se futás közben. Szemei üresen járták a fák közti területeket. Mozgott cseresznyeszín ajka, lepillantott rám, de nem hallottam a zúgástól semmit. 

Ismeretlen helyen sötétült el a kép... egy hatalmas, fába vájt terem dereng fel, melyben farkasok és emberek váltották alakjukat. Dolgoztak. A zúgás nem hagyott alább, Dott erősen artikulált. Minden egyes szempár ránk szegeződött. 

Fekete alakok tornyusultak fölém, Dott egyre jobban szorított.

ELSŐ ÉVAD 5. fejezet: Dott

Azt mondják, az önkívületi állapotban nem fáj semmi és semmit nem hallunk.
Egy frászt!
Anya és apa nagy aggodalmak közepette ugrott felém, Sebastian hangjában aggodalom és félelem keveredett.
-Be kell vinnünk a házba. Nem látjátok, mivel jár a hazugság? - a hangja halványan derengett, mintha víz alól beszélne hozzám. Levert a víz, rángatózott a lábam és a kezem, a hasam iszonyatosan görcsölt...
Aztán meleg és puha érintette az arcomat, a testemet rángatták, majd újra a melegséget éreztem az arcomon, egyre közelebb a számhoz. Csak reménykedni tudtam, hogy nem Sebastian az!
"Kincsem, tarts ki, mindjárt jön a segítség!" -apa nyugodt hangja derenget a távolból. A szavai nehezek voltak és fáradtak...
Képtelen voltam válaszolni, vagy egyáltalán bármit is tenni.
Aztán hatalmas fehérség vett körül és kinyitottam a szemem.
Az illatok kiélesedtek, minden egyes apró hangra felfigyeltem, elmúlt az izzadás.
A nyelvemet nyújtva lihegtem és felpillantottam Sebastianra. Hátrált tőlem, anya pedig apa mellkasának támaszkodva zokogott. Mi történhetett?
Felálltam, de alig értem Sebastian combközepéig.
Elkezdtem pánikba burkolózni. Te jó isten, mi történt?
Sebastian hangja remegve törte meg a csendet.
-Louisiana, ne mozdulj, de... - reszketve nyelt egyet, a teste megrázkódott és a szemem láttára öltött farkas formát.

Értitek, FARKASSÁ VÁLT!
Szívem majd' 220-at vert és zúgott a fülem. A farkas meseszép bundája felém közeledett, megpróbált kapcsolatot létesíteni. Agyam peremén kapart, hátha válaszolok, de meg se mozdultam.
Fehér bundája kizökkentett a maradék hitemből, a szeme tengerkék és égkék keverékével csillogott. Minden egyes mozdulata azt sugalta, hogy rekciómra vár.
"Louisiana, én vagyok az, Seb. Nem akarom, hogy őrültséget csinálj." - anya zokogása törte meg a kapcsolatot. Rám pillantott.
Nem tudtam, hogy ki vagyok. Érezni akartam, hogy hova tartozok.
Kezdtem azt hinni, hogy elvesztettem a szüleim.
Vagy, hogy soha nem is voltak igazán az enyéim....

"ASH! ASH! FIGYELJ IDE, KÉRLEK!" - Sebastian hangja üvöltött a fejemben. Az arcához tapadtak szemeim, megdermedve vártam, hogy csináljon valamit. -"Gyere velem. Nem maradhatunk itt. Holdvilágban biztonságban leszünk." - elhaladt mellettem, tekintete a város túloldalán álló erdőre tévedt. A nagyobb fák jól kivehetőek voltak tőlünk is.
Anya zokogása halkult, apa guggolt le mellém és kíváncsi tekintettel fürkészett. Az illata tipikusan Old Spice-szos volt, mint mindig. Erős kezeit a bundámba csúsztatta és a homloka az én bozontos fejemhez ért.
-Annyira finom erdőillatod van. Vigyázz magadra kincsem. Később mindent... mindent elmagyarázunk. Menj Seb-bel. - Sebastiant becézte. Azt hittem, hogy nem ismeri, de ezek szerint nyugodt lélekkel a felelősségére bízott.
Engedett a szortásán én pedig Sebastian után futottam.

Felirat hozzáadása

Ősz volt.
A falevelek ezer színben pompáztak és többen voltak, mint amennyi csillagot valaha láttam. Ahogyan a város széli erdőhöz értünk, egy nagyobb folyót pillantottunk meg. Sebastian egy farkasösvényt követve vezettett a folyóval ellentétes irányba.
"Anyám egyenesen megvetett. Ismered?" - hosszú csöndet követően 'szólalatam' csak meg. Megpróbáltam megismerkedni és hozzászokni ehhez a farlasléthez. A soha el nem fogyó energiához, az élesebb látáshoz, a jó strapabíró képességhez. Hatalmas fatörzsek között szlalomoztunk, az orrom újabb és újabb illatokkal telt meg. Mesésen csillogott a víz, a túloldalán az árnyékba és bozótban kisebb állatok mozogtak.
"Édesanyád nem..." - hallottam, ahogy ember módjára sóhajt. - "Ezt talán Joe-nak kellene elmondania. Nincs erre felhatalmazásom. Sajnálom Lou." - egy pillanatig elhalkult. - "Hívj csak Seb-nek. Minden barátom ezt használja." - futás közben hátranézett és olyan volt a szája, mint ha mosolyogna. Pedig a farkasok nem is tudnak.
Egy nagyobb folyókanyaron túl pillantottam meg egy farkast.

A folyóból lecsapoltak egy kisebb területet, ahol két pocsolya állt. A kettő között egy husky kutyára emlékeztető szőrzetű és testalkatú lény állt.
"Seb... ő kicsoda?" - a hangom kicsit tartózkodást sugárzott.
"Ugye, milyen ritka az ilyen?" - megállt a pocsolya másik oldalán és az állat szemébe nézett. - "Ő itt Dott." - a farkas kíváncsian tekintett rám, majd megkerülte a pocsolyát, azonnal felém rohanva. Legyökereztek a lábaim, a szívem gyorsabban vert. Arra lettem figyelmes, hogy mélyről előtörő morgás visszhangzik a fák közül.
Én morogtam.
Dott egy méterrel előttem megállt és beleszimatolt a levegőben. Szőrzete az égnek meredt.Lehunyta a szemét, csontok ropogtak és emberré változott vissza.
Azt hittem, ez csak egy álom....