ELSŐ ÉVAD 26. fejezet: Rosszabb, mint az örökké

Négy napja virrasztok a hajnalra várva. Minden nap felkelek, hogy időben lássam ezt a csodát.
Csak a hajnali napsugarak a társaim, de ők is olyan hamar eltűnnek.
Miután az első napsugarakban arcom megfürdőzik, veszek egy kellemesen forró fürdőt és lemegyek reggelit készíteni.
Nem tudom, hogy mit is akarok enni igazán. A gyomrom folyton üres reggelente, próbálok minél többféle dolgot fogyasztani. Az Őrzőknek nem tudom, hogy honnan és miből van lehetőségük ilyen jól megtöltött hűtőket csempészni egy fára épített házba.
Pontosabban házakba. Kis fahidacskákkal lehet egyikből a másikba átsétálni. Az egyik ilyen kis blokkhoz tartozik a konyha, nappali, fürdőszoba és két háló. Az egyikben én alszom, a másikban Joy. Megkérdezte tőlem, hogy nem akarunk-e együtt aludni közös szobában, hogy az Őrzők is fedél alatt éjszakázhassanak, de nem vagyok rá képes.
Ahogy kinyitom az ablakot a konyhában, hajamat tépázza a kinti hideg szél. Viszont egyáltalán nem fázom. A farkaslét egyik csodálatos előnye.
Alig bírok valamit összekészíteni. A falatok nagy nehezen mennek le a torkomon. Fogalmam sincs, mikor és ki fog belépni ide, de folyton ettől rettegek. És ez a frusztráció egyre jobban eluralkodik rajtam. Az asztalba mélyesztem kicsúcsosodó karmaimat, érzem, ahogy az érzéseim előhozzák farkasénemet...
-Lou, az asztal... - szólal meg mögöttem Seb. Csendes, ám aggódó hangja hasít az elmémbe. Lehunyom fáradt szemeimet. Alig aludtam az utóbbi pár napban valamit aludni.
Tény és való, hogy a félelem sok mindenre képes. Képes elválasztani tőlünk a fontos embereket.
Az asztal recseg, és nyüszít a fa a kezeim közt. Hirtelen engedem el a felületet, mintha csak áram cikázna benne.
A lehulló levelek között is susognak olyan szellemek, amelyek a sikolyomat várják és a tudat belehasít a lelkembe.
-Furcsa dolgokra gondolsz. - jegyzi meg barátom. Átsétál a szemközti konyhapulthoz és egy pohár vizet tölt magának. Nem hiszem, hogy ő többet evett volna nálam. Sokkal soványabb, mióta láttam.

A teremben egyre jobban feszültté váltam. Szabadulni akartam, de féltem, hogy engem is elpusztítana az Őrzők láncoló varázslata. És nem hagyhattam hátra a barátaimat, a falkatagjaimat.
-M, kérlek, ez egy véletlen volt. - bukott ki belőlem a legelső gondolat.
M a másodperc törtrésze alatt szemben állt velem. Erős vállai, amelyek korábban tartottak engem, most megfeszültek.
-Ha neked csupán semmiség volt, akkor talán nem kéne engedned ezt. Vagy esetleg más miatt tagadod az egészet? - pillantása Sebre, majd Dottra vándorolt.
Én csak Dottra pillantottam.

-Az a furcsa Seb, hogy nem téptelek még szét ilyen feszült állapotban. - morgom. Tombol bennem a farkasénem, ki akar szabadulni, de visszafékezem. Még nem jött el az ideje.
-Az erőszak nem a legjobb módja annak, hogy szembenézhess a helyzeteddel. És a problémáiddal. A Problémáddal. - teszi hozzá, mintha ez olyan elhanyagolható információ lenne.
Felállok, és az érintetlen ételt a pultra teszem Sebastian elé.
-Egyél, szükséged lesz az energiára. - mondom hűvösen, ellentmondást nem tűrve. - És azután szólj a többieknek.
Seb furcsállóan pillant rám, szeme kicsit összeszűkül. Próbálja megfejteni, hogy mi járhat a fejemben, ám most nem tud áthatolni a falon.

M nem tántorított előlem. Legszívesebben akkor kikapartam volna a szemét. Miért ilyen vonzó szerinte, ha ennyire közel áll hozzám? És ez miért érdekel engem egyáltalán?
-Ugye tudod, hogy nem függök egyetlen férfitól sem ebben a teremben. - emelem fel a tekintetem rá. A vér dübörög az ereimben, dobszót hallok a távolból, mintha csak hergelni akarna, pedig csak a fülemben dobol a vér.
-Akkor ezek szerint ott kellett volna, hogy hagyjalak meghalni. - acsarkodik M. - És hagynom, hogy anyádék bevégeztessék a génkísérletes terveiket minden holdvilági ellen.

Seb továbbra is próbálja átlátni a tervemet, de nem hagyom. Lépteket hallok a másik ajtó felől. Megfordulva egy magas, karcsú alak sziluettjét látom a fahíd túlsó végéből, mögötte egy izmosabb.
Joy könyörtelenül tapossa a fapallókat, majdhogynem recseg a dübörgése alatt. Napokig gondolkoztam azon, hogy hogyan is álljak elő a tervemmel. Miként vázoljam fel...
-Harmadnapra csak előjöttél? - rohan a karjaimba Joy, és addig ölel, míg el nem fogy a levegőm. Tudom, hogy eltoltam magamtól, hogy eltűntem két hónapra és nem tudtam vele kommunikálni. De néha sokkal jobb, amikor az ember csak részletenként tárja fel az igazságot.
Főleg akkor, ha az igazság az, hogy a bérgyilkos szülei génkísérletező tudósok is és te magad vagy az egyik elfuserált alanyuk, akit most üldöznek nagy valószínűséggel, hogy egy olyan fertőzést szórjanak szét a világban, amellyel kiölik a vérfarkasokat és a rókákat is. Hogy egy új, mutáns fajt hozzanak létre. Juhú!
-Nincs sok időnk most sem a csevegésre. - vágok azonnal bele a mondókámba. - Pakoljátok össze az összes holmitokat. Ki kell jutnunk az erdőből, mielőtt az Őrzők elkapnának minket.
Dott is belép a kis helyiségbe, vállával az ajtókeretnek támaszkodva. Tekintete hűvösen csillan, ahogyan találkozik a pillantásunk.
-Miért akarunk megszökni előlük? - Seb lenyeli reggelim utolsó falatját.

Nagyot nyelve összeszedtem minden bátorságomat és egy hatalmas pofont kevertem le M-nek. Az arcán hatalmasat csattant. Joy felszisszentett, míg a többi Őrző egy lépéssel közelebb jött felém.
-Mit számít neked egy csók, mikor megmentetted az életemet? Ugyan kértem én, hogy ez megtörténjen?
Bevittem a végső döfést M számára. Elfojtottam csírájában a dolgot, mielőtt a többiek gyanút fogtak volna bármire is. Egy Őrző, aki többet érezne egy vérfarkas iránt? Ugyan már!

A srácoknak elmagyarázom, hogy mit tudtam meg az Őrzőktől. Majd a szobámba vezetem őket, ahol már minden indulásra készen össze van csomagolva. Egyáltalán nem biztos, hogy több időnk lenne tíz percnél.
-Meg kell találnunk a szüleimet és le kell őket állítanunk, hogy megmentsük a falkát. Különben... - nem is akarok belegondolni, mi lenne akkor.
Dott, mint egy mozgó árny, úgy lép mellém. Egészen idáig nem szólalt meg.
-Joy, Seb, menjetek pakolni. Én nekem már mindenem össze van készítve, amúgy sem akartam sokáig maradni. - mondja csendesen. - Én majd lekísérem Ash-t.
Ez az első olyan alkalom talán, hogy nem Pipacsnak szólít. Meglep.
A többiek kisétálnak a szobából, mintha semmilyen ellenvetésük nem lenne. Joy arcán azért látom a kétkedést és azt, hogy furcsálja a dolgot.
-Az Őrzők elmentek terepszemlére - kezdem, hogy ne öljön meg a túlzott csend. - Hamarosan visszatérnek, addig mi menjünk és...
Nem tudom befejezni a mondatomat. Dott végig olyan közel volt hozzám az előbb, és nem értettem miért. Minek.
Arrébb se kellett lépnie, hogy átkarolja a derekamat, erősen megtartva megcsókoljon.
A szívem vadul kalapál, a nélküle eltöltött, frusztráció és cikázó energia nélkül olyan silány volt ez a pár hét. Hogy nem csipkelődött velem. A becézgetése.
Ahogyan keze a hátamról a derekamra vándorol, a bőröm felforrósodik, ajkaink egymáshoz nyomódnak és szinte összeforrnak.
M vajon erre célzott? Dott miatt nem akartam volna említést tenni a csókról?
De hát ő egy idióta bunkó paraszt tudni lenni, aki csesztetett. Mégis most...
-Utáltam, amikor M olyan nagyon el akart magának tulajdonítani, csak mert ő egy Őrző. - suttogja az ajkaink közé. - Utáltam, hogy nem én üthettem meg.
-Csak nem zavart, hogy valaki más csókolt meg? - kérdezem kajánul.
A kettőnk közti távolság semmivé olvad, ahogyan lassan az ágy felé hátrál és magával húz. Testének minden porcikája izmosan tökéletes a sok edzéstől.
-Minden egyes testrészemmel küzdöttem és futottam tovább, hogy megtaláljalak. És elmondhassam, hogy... Istenkém, gyűlöltem magam azért, hogy elveszítettelek.
A pulzusom úgy ugrál, mint egy vadnyúl az erdőben. Az ajkaim megduzzadnak a csókjaitól. Most maga alá fordít, karjai közé zár, mintha csak fekvőtámaszban pihennének a kezei. Felkarján az izmai megfeszülnek.
-Gondolod, hogy képesek leszünk megtalálni a szüleimet? - kérdezem, remegő hanggal. Alig észrevehetően Dott megdermed a kérdésem hallatán és kicsit feljebb emeli a fejét.
Én is megtorpanok és nem csókolom vissza.
-Egy elcseszett génkísérleti alany vagyok, akinek meg kell akadályoznia, hogy a szülei megöljék a szeretteit. Nem tudjuk, hogy hol kezdjük a keresést, vagy hogy meddig tudunk anyámék elől és az Őrzők elől menekülni. Mi lesz akkor, hogy elbukunk, vagy ha...
Mutatóujját az ajkaimra helyezi és elmosolyodik.
-Követni fogunk. Seb, Joy és én. Bárhova. Te vagy a mi kis négyesünk falkavezére. Megmentjük a falkát. Bízz bennem.
-És ha egy örökkévalóságig tart majd? Ha bajotok esik miattam? - a félelem a torkomon kúszik fel és gombócot kezd el formázni.
-Vigyázni fogunk egymásra. Mennünk kéne. - száll le rólam Dott, majd felhúz maga mellé.
Pillantásunk találkozik. Szeme furcsán csillog. Elindulok az ajtó felé, megpakolt hátizsákkal a vállamon, de megfogja a kezem és visszahúz maga mellé.
-Viszont, egy valamit ígérj meg nekem. Nem fogsz eltűnni mellőlem. Nem fogom hagyni. Egy csapat vagyunk.
Mosolyogva húzom magam után ki az ajtón.
-Egy csapat.

ELSŐ ÉVAD 25. fejezet: A legnagyobb vérző sebem...

Még sose féltem ennyire attól, amit nem tudok. Mindig csak az ösztöneimre és az érzéseimre támaszkodtam, fiatalként pedig ez máshogy nem is lehetett volna.
De itt az ideje, hogy felnőjek.
Hallottam a barátaim vonyítását, keveredve a széllel. Mindent elborított a tűzkör füstje, alig kaptam levegőt. A palástba burkolt meztelen testemet elhurcolták, miközben én mit sem sejtve engedelmeskedtem nekik.
Hiába menekültem, újra ott vagyok, ahol korábban felébredtem az eszméletlen állapotomból.
A nagy ablakból beszűrődő hideg levegő és a nyirkos napsugarak az arcomat érik. Szemeimet óvatosan nyitom ki. A takaró alatt a palást van csak rajtam. Tehát nem nyúltak hozzám. Ez valahol megnyugtató.
Most Kern alakját látom az ajtóban. Kiegyenesedett háttal figyeli minden egyes mozdulatomat.
A harag egyáltalán nem látszik az arcán. Ugyanolyan veszélyes, életerős, mint a szertartás előtt volt. Újra lehunyom a szemem. A feketeségbe belevillan számtalan kép a körben látottakból, és hogy véget vessek nekik, muszáj újra farkasszemet néznem Kern-nel. Nem mozog a mellkasa, de nagyon is éber. Koncentrál. Talán attól tart, hogy elszökök? Ruha nélkül?
Léptek zaja járja be a faházat. A lépcső felől közelít, egyenletesen felénk. Felülök az ágyban, miközben a palástot oldalt kirúgom a lábammal és a takarót a mellkasom köré csavarom.
Jax-nek enged utat Őrzőm, aki egy adag ruhakupacot tart a kezében. Az utolsó néhány lépését az ágyam széléig lassan és kimérten teszi meg. Sarkánál ledobja a hozott kis csomagot. Földszínű, fűzős ruhát hoz, lábszáron megköthető, vászon-szerű cipővel. Van mellette egy törülköző, alsónemű és egy fésű is.
-Fürödj le, öltözz fel és utána gyere le a fa tövéhez. - kapom meg a hűvös utasítást Kern-től. - Fél órát kapsz.
Lepillantok a ruhára. Mire felemelem a fejem, mindketten eltűnnek a szobából.

Jeges víz zúdul a rózsából az arcomba. Beleborzongok, mint kis madár az első hűvös telébe. Apránként szokom meg ezt a hideg vizet, ami élénkítően hat rám. Megmakacsolva magát a szappan mindig kicsúszik a kezemből. Csak áztatom és áztatom a hajam, hogy az elmúlt két hónap minden mocskát lemossam magamról.
A levendula illatú szappan illatát átveszi a bőröm, beleivódik. Törülközővel szárazra törlöm a hajam, amennyire csak bírom, a többi majd megszárad a levegőn.
Kisétálok az ágyamhoz és felöltözök. A ruha fűzőjét elöl kell megkötni, így könnyen felvehető egyedül is. A vászoncipőt is a lábaimra húzom, megigazítom a hajam a metszett tükörben, ami a falon lóg...
Mi történt a hajammal?!
A fehér tincseim, amik igazolták, hogy igenis vérfarkas vagyok, többé nincsenek. A hajam nagyjából a fenekemig ér már és éjfekete. Ó te jó ég..
Tántorogva a meglepetéstől kilépek a szobámból.
A folyosó kihalt, egy lélek sincsen a házban. Hallani a levelek susogását a lágy szellőben, a kellemes napsütés jól esik frissen mosott, tiszta bőrömnek. A ruha is levendula illatot áraszt magából.
M-mel a kapcsolatom meg fog változni, ez kétségtelen. Nem váltott ki semmilyen érzést a csókja, sem pedig az aggodalma és félelme a körben. Csupán kíváncsi vagyok, miért viselkedett így korábban.
Hiányoznak a barátaim. És bár Dott-ot nem sorolom ide, még talán az ő idegesítő seggfeje is hiányzik kissé, hogy Ő mindig jobbnak gondolta magát és mindenben ki akart oktatni...
Egyáltalán miért gondolok rá?
Megrázom a fejem, hátha így kicsit rendeződnek a dolgok az agyamban. Lemászok a fa törzsére erősített létrán, ahol Kern és M már várnak.
-Ideje, hogy találkozz a barátaiddal, nem gondolod Louisiana? - incselkedik Kern. Lemaradtam volna valamiről. Említést se tesznek a megváltozott hajszínemre. Elvesztettem a különleges színét, amitől más voltam, mint a többiek!
Gyerünk Ash, szedd össze magad!
A fatörzsbe vájt sötét terembe sétálunk. Hátulról mozgolódás hallatszik. Ami a törzsbe vájt ablakok elő elhúzzák a sötétítőket meglátom a megkötözött Joy, Seb és Dott triumvirátusát.
-Mit csináltatok velük? - rohanok egyből Joy-hoz, akinek kezei és lábai a székhez vannak kötve, beszélni nem tud, a száját is lekötözték. Akárcsak Seb-nek és Dott-nak.
Sebastian kimérten és nyugodtan figyeli az eseményeket, Dott őrjöng a székében, Joy szemében reményvesztettség csillan.
-Miután felhoztunk téged ide, a barátaidat elcsaltuk a közelbe, elfogtuk őket. - válaszol Kern.
-Végülis megtaláltak Téged és te is láthatod őket, nem igaz? - kontráz Jax.
Felforr bennem a vér. Egyszerűen elönt a méreg, hogy így kell őket látnom.
-Csak legalább engedjétek, hogy beszélhessenek. Kérlek! - nézek M-re, aki egy szót se szólt még hozzám.
Aprót biccentve villámgyorsan szabaddá teszi a szájukat, majd visszaáll oda, ahol eddig is volt.
Ekkor uralkodik el a teljes káosz.
-Mi történt Veled két hónapig? Mi történt a hajaddal? Ash, mi folyik itt? - hallom Joy kérdéseit.
-Bántottak téged? Nem esett bajod? Mit műveltek veled? - kérdi Seb.
-Nem lett volna szabad elindulni erre a küldetésre. Elszakadtál tőlünk. Nem emlékeztél a kiképzésedre? - szid le Dott.
Megpróbálok egyszerre csak egyre koncentrálni, de nem megy. A pulzusom magasra szökik, már a három Őrző is beszáll a káoszt duzzasztani, amikor...
-ELÉG LEGYEN! - ordítom el magam, csendet teremtve a teremben. - Addig nem vagyok hajlandó mondani bármit is, míg mindenki le nem ül az asztalhoz.
A három Őrző összenéz, Kern bólint, és a három vérfarkassal szemben leülnek a túloldalra, tőlük a lehető legmesszebbre.
Körbenézek ezen a hat emberem. Most jól kell forgatnom a szavaimat ahhoz, hogy az Őrzők elengedjék a barátaimat és Dott-ot, valamint nekik se kéne letámadniuk három védelmezőmet.
Itt igazándiból mindenki a védelmezőm.
-Kezdjük talán ott, hogy elszakadtam tőletek. - kezdek bele a sztoriba...
Feszültté válik a hangulat. Nem szoktam hozzá, hogy ennyien egyszerre figyeljenek rám.
-Az előttetek ülő három Őrző, Jax, Kern és M... - itt kicsit elcsuklik a hangom, Dott felnevet.
-Neki talán nincs neve? - kérdi tőlem, mintha M itt se lenne.
-Ez a teljes nevem, te faragatlan vérfarkas. - teremti le epésen M.
A szemeimet forgatva legyintem el ezt az egész kis színjátékot.
-Ők voltak azok, akik arany kardjaikkal felnyársaltak, amíg már csak a saját véremben fulladtam. De nem részletezném tovább a szaftos részleteket. - az Őrzők felé fordulok. - Vigyáztak rám 7 héten át, amíg fel nem keltem a kómából...
-Kómában voltál? Hogyan élted túl, hogy felnyársaltak, mint egy csirkemellett? - kérdezi Sebastian.
Mindenki mozgolódni kezd ültében.
-Hmmm én szeretem a csirkét. - kalandozik egy Joy. - És ettél rendesen, amióta fent vagy?
-Én meg a melleket szeretem. - elmélázik Dott, majd megrázza a fejét. - De ennek mi köze van ahhoz, hogy egy hatalmas lángoló körben ordítottál, amikor rád találtunk?
-Miután felkeltem, nem sokkal később meg akartam szökni. - válaszolok. - Azért menekültem, mert azt akarják, hogy megüljem a saját szüleimet.
-Akik történetesen mutáns gyermekeket kísérleteztek maguknak és fogalmunk sincs, hogy mégis milyen fertőzést fognak terjeszteni. - idézi fel a tényeket Jax.
-Valamint a 400 Őrzőből megöltek 388-at és ezt nem ártana megbosszulni. - kontráz Kern.
-De Louisiana kicsit makacs természet, és inkább ki akart volna szállni a küldetésből. - csapódik hozzájuk M. Közvetlenül nekem mondja minden egyes szavát. Nem is foglalkozik vele, hogy öten figyelnek minket.
-Mert talán nem akarok a saját szüleim gyilkosai lenni? Ó, bocsánat, hogy nem vagyok szívtelen! - fröcsögöm felé sétálva. Megállok a székétől húsz centire, úgy nézek rá. Pillantásunk összefonódik.
-Ugyan, a szüleid közönséges szörnyetegek voltak, akik azt se tudták, mekkora pusztítást végeznek! - emeli fel a hangját M, miközben kirúgja maga alól a székét, majd felém fordul. Jó másfél fejjel magasabb nálam.
Megáll a lélegzetem. Elfojtom a dühöm és a könnyeimet.
-Srácok, nyugi! - szól közbe Seb. A hangja általában megnyugtat, most viszont nem használ. - Elég legyen ebből!
-Úgy szikrázik körülöttetek az idegességtől a levegő, hogy mindjárt felrobbanunk... - nyitja ki tágra szemeit Joy, mire Dott felemeli ránk a fejét.
-Köztetek volt valami? - kérdezi enyhén kíváncsi hanglejtéssel.
Érzem, ahogy elönt a forróság és a pír felkúszik a nyakamon az arcomra.
-Hagyd el a helyiséget M, most! - ütök meg egy kritikus hangnemet. - Nem akarlak itt látni.
Mindenki csendben vár, hogy ki mit fog lépni.
-Rendben, ez a döntésed? Akkor au revoir! - azzal agyam átvált a farkas énem gondolkodására, szemem acélkékre vált. A másodperc töredéke alatt kinőnek farkaskarmaim, és eloldom a barátaimat. De nem mozdulnak.
-Mi ez? Gyertek már! El kell innen mennünk srácok. - mondom kétségbeesetten.
Seb Joy-ra pillant, akinek arca szomorkás lesz. Joy lép felém kimérten, óvatosan megérinti a vállamat.
-Nem mehetünk ki a helyiségből. Az egész termet valami mágikus erő védi. Ha átlépjük a vonalat, az végez velünk.
M lépteit hallom a hátam mögött.
-Te mondod el nekik, vagy én?

ELSŐ ÉVAD 24. fejezet: Adoniszok tánca

Szempilláim megremegnek, ahogy másik oldalamra fordulva meleg levegő csapja meg arcomat.
Nem érzem már a fájdalmat, ami szétfeszítette korábban a testem. Apránként mozgatom meg minden porcikámat. Szerencsére egyben vagyok.
Kinyitva a szemem, három magas, fekete hosszú köpenybe bújt alakot látok.
Körülöttem tizenkét kis tűz, amely így egy kört alkot.
Egy ősi rituálé kellős közepébe csöppentem. És én vagyok az áldozat.
A hányinger után a pánikot és a feltörni készülő sikítozást legyűrve felülök. Jax, Kern és M valamilyen furcsa ritmusú, dinamikus táncot lejtenek, férfias, határozott mozdulatokkal. Nem szólalnak meg, csak a lábuk dobogásai adják a ritmust. Feleslegesnek tartom most, hogy megszólaljak, az az érzésem, hogy nem válaszolnának.
M megcsókolt.
Többször is megszámolom a tüzeket. Tizenkettő van, ahány Őrző is él még. Sokkal többen lennének, ha a szüleim nem mészárolták volna le őket. Vajon hogyan voltak képesek megölni ennyi hallhatatlannak hitt embert, akiken alig fog az öregedés? Mi az Őrzők gyenge pontja? Biztosan nem a feleségük, a sarkuk, vagy valami dobozba zárt szív. Ennél sokkal összetettebbnek kell lennie a dolognak.
M megcsókolt.
Feltápászkodok. Meg kell találnom az egyensúlyi pontomat, nehogy visszaessek. Hatalmasra nyílnak a pupilláim, hogy minél több fény juthasson be. Nagyon sötét van, mintha csak éjfélre járna.
Automatikusan felnézek az égre. A nagy, kerek telihold pillant vissza rám. Ilyenkor a farkasok nehezen tudják uralni az átváltozásukat. A fiatalabbak még képtelenek ilyenkor uralni a folyamatot és átváltoznak. Ahogy elérik a felnőtté válás korát, ezen már tudnak csiszolni.
Nálunk a felnőtté válás kora 21 éves korunkban érkezik el. Nekem még hátra van majd' három évem. Igaz, hogy Sebastian szerint már 18 évesen is képesek vagyunk valamennyire uralni, de ezek a gátak felszakadtak, és amíg nem voltam az eszméletemnél, addig nem is változtam át.
Most mindennél könnyebben megy az átváltozás, alig másfél percig tart, míg minden egyes csontom eltörik és farkas énemben nézek M szemeibe.
Egyáltalán nem látni mást, csak azt, hogy fél.
Másik két társa is hátrébb lép, abbamarad a táncuk. A lángcsóvák feljebb kúsznak, egyre nagyobb és nagyobb a feszültség és az elviselhetetlen hőség is.
Nem tudok kilépni ebből a körből, minden egyes porcikám tart a tűztől, moccanni se tudok. Leülök hátsó lábaimra és őrjöngve, dühöngve vonyítani és csaholni kezdek.
M lábai előtt egy tűzrakás hirtelen kialszik és elindul felém. Kinyújtja bal kezét, minden izmát megfeszítve kicsit előrébb dől és behajlítja térdeit, hogy nagyjából egy szemmagasságba kerüljön velem.
Képeket látok: vérengző csatákat, teletetovált, adonisz harcosokat, sikításra formált szájú gyerekeket és nőket. Az adoniszok támadásba lendülnek, de megcsillan szemükben a félelem. Néhányukat átváltozott vérfarkasok harapják meg és marcangolják szét.
Mindazokat, akiket védelmeznek, ők azok, akik el tudják pusztítani a fajukat.
A vérfarkas harapás halálos a számukra. Ez a kulcs, a gyenge pont.
Egyre hevesebben ver a szívem, megszakadnak a képkockák. A tűzkörben ketten vagyunk, kettő félő lélek. M kockára teszi a saját életét a közelemben.
-Louisiana, változz vissza, kérlek! - térdel le tőlem három méterre. Nagyon hangosan veszi a levegőt, izzadtságcseppek gyöngyöződnek a homlokán.
-Meg kell ismerned Önmagad, uralnod kell az indulatodat és a testeidet. Nem fogunk bántani. Megmentettük az életedet, emlékszel?
Hogyne emlékeznék. Miután lesmárolt, csodálkozna, ha elfelejtettem volna?
De hát én is visszacsókoltam Őt.
-Tudom, hogy rengeteg mindent nem értesz, és félsz attól, ami Rád vár, de csak mi védhetünk meg. Engedned kell, hogy a tisztító szertartás alatt átváltozz, különben a fájdalom visszatér és elpusztít.  - nagyon zihál már, alig bírja magát tartani.
Elindulok lassan felé. Minden egyes lépést kimérek. Kecses testem becserkésző hajlékonysággal méri fel a menekülési lehetőségeket, az esetleges támadás vagy védekezés lehetőségeit.
Egy méterrel előtte egy másodpercre megtorpanok. Újabb képsorok homályosítják el a látásomat.
Tömegsírokba dobált holttestek. Vérszínű patakok, ahogy vízesésként zúdulnak egy messzi, ismeretlen völgybe, ahol a halakat kisodorják a hullámok a partra.
Tizenkét férfi áll a vízesés tetején. Van közöttük kisgyermek és van, aki már megjárta élete több, mint felét is. A hátuk mögött sárgán villódzó szemek figyelik őket.
Felismerem a szüleim szempárjait. Ők állnak középen, minden szempár előtt. A bal oldali farkas mintha enyhén mosolyogna.
De a farkasok nem tudnak mosolyogni.
Újra látom M rémült arcát.
Egy utolsó vonyítást hallatok, ami emberi zokogó üvöltésbe torkollik, ahogy átváltozom. Meztelen testemet M a saját palástjába csavarja, ami így eltakar és a karjaiba zár. Csak zokogok és sírok, nem bírom tovább, kimerültem. A porcikáim most máshogy épülnek vissza, valahogy nem ugyanaz leszek, aki az átváltozás előtt voltam. M mellkasán nyugtatott arcomat most az adonisz szemeire szegezem. A szemében látom, hogy sárga farkasszemeim többé már nem ilyen színben csillognak.
Hanem hideg acélkékben. És a szín nem múlik el egyhamar.
-Annyira féltem, hogy meg fogsz támadni. - suttogja a fülembe. - Annyira sajnálom, hogy ezen át kellett esned.
Védelmező mellkasába fúrom magam, mikor már minden tűz kialszik.
Jax és Kern közelebb sétálnak hozzánk, védelmezően őrt állnak. Mindhárman megvárják, hogy kisírjam magam.
A távolban pedig választ kapok a korábbi vonyításaimra.
Joy és Sebastian vonyítását bárhol felismerem.
De a leghangosabb mégis egyvalakié: mindent és mindenkit maga mögé parancsolóan dalol az éjszaka szellemeinek, engem dühöngve keresve.
Tudom, hogy Dott az.

ELSŐ ÉVAD 23 fejezet: Az üldözött

Egy üldözött vagyok.
Loholok az ismeretlen és ijesztő erdő sűrűjébe, ahol úgyis elkapnak. Mert egyszerűen tudom, hogy rám fognak találni. Három hallhatatlan Őrző van a nyomomban, felfokozott képességekkel. Én pedig egy vérfarkas mutáns-kísérlet vagyok, akit mindenki üldözőbe akar venni, amint rájönnek, hogy egy egész háború miattam és a bátyám miatt fog kirobbanni.
De ez mind nem érdekel.
Csak sietek, futok tovább, a pulzusom az egekben, de még nem fáradok. Egyre jobban ki akar törni mélyről a farkas énem, amely már (te jó ég!) két hónapja szunnyad bennem. Fákat kerülgetek, minden porcikám készen állna az átváltozásra, az agyamat átkapcsolom...
De nem történik semmi.
Mi a fene ez? Talán jobban összpontosítanom kéne! Gyerünk!
Idáig elég volt csak a farkas énemre összpontosítanom, és megtörtént az átváltozás.
Mi történik velem? Miért nem működik?
A lábaim földbe gyökereznek, már csak a légzésem és a szívverésem fura egyvelegét hallom. Hallásom és szaglásom már olyan, mint farkasként, de ahogy a kezemre nézek, csak emberi alakomat látom. Valami nagyon nincsen rendben.
-MIT TETTETEK VELEM?! - ordibálom az erdőbe. A fák visszaverik a hangokat, mire néhány madár felszáll. - MIT MŰVELTETEK VELEM?!
A dühöm felfokozódik, minden érzés erősebb lesz, amikor az ember kész átváltozni. Vagy éppen farkasbőrben van. Nincsenek kételyek, csak a tiszta, egyenes érzések. Egyszerre csak egy tud tombolni bennünk, az elnyom minden mást.
A levegő metsző hidege eléri a tüdőmet, de nem nyugtat meg. Próbálok mélyeket lélegezni, de minél nagyobbat próbálok, látóterem pereme egyre sötétebb lesz.
Olyan mágikus érzés fog el, amelyet még csak nem is éreztem sohasem. A rengeteg gondolat, érzés, vágy és kín mind egyszerre szakadnak rám, hogy a földre terítsenek.
Szétmegy a fejem. Az apró hajszálerek egyesével pattannak el, de azonnal regenerálódnak is, hála vérfarkas énemnek. Próbálok emberi énemre fókuszálni, de már ez sem megy.
A két lényem közé ragadok. Mindkettő vagyok most, de egyik se igazán. Nem tudok előrébb lépni, arcomat tenyeremet és térdemet a sziklák és kövek élei karcolják véresre, a napfény egyre jobban bántja a szemem. Ennek nagyon nem így kellene lennie. Mégis miért történik ez?!
-RENDBEN, TI NYERTETEK! - harsogom a távolba. A hangomban keveredik a fájdalom és a reményvesztettség, mely a könnyektől elfúló hangomban testesül meg és úgy enged utat magának - KÉRLEK, SZABADÍTSATOK MEG EZEKTŐL A KÍNOKTÓL, NEM BÍROM MÁR TOVÁBB!
Arra ösztökélem magam, hogy elájuljak. Ennyi menedéke, kiutat látok csak ebből a helyzetből. A fájdalom rosszabb, mint átváltozáskor, de nem vesztem el az eszméletem. Az ébrenlét határán táncolok, és nem tudok elmozdulni egyik irányba se.
Csak fekszem arccal a föld felé a hideg avarban, miközben már valami melegség fut végig a hallójárataimból... Vér.
És az ömlik az orromból is.
Tizenkettő pata dobogásai rázzák a földet. Semmit se hallok már, vér köpök a földre és megpróbálom a rezgések erőssége felé fordítani az arcom.
A lovak megállnak tőlem jó húsz méterre. Az ismerős alakok leszállnak, de csak az egyik rohan felém.
A nevemet olvasom le az ajkairól, ahogy a karjába vesz. Száját lassan mozgatja, mintha valami bűbájt mormolna el. Apránként hullámzik szét bennem a fájdalom, nem akar megszűnni.
Az utolsó, amire emlékszem, csupán az, hogy M egyre közelebb az arcomhoz mormol valamit, csak az ő sziluettjét látom, mikor hirtelen ajkaink összeérnek. Ekkor vesztem el az eszméletemet.

ELSŐ ÉVAD 22. fejezet: Súlyos akarat

Már nem vagyok teljesen biztos abban, hogy valójában ismerem-e a szüleimet. Annyi titkukat tudom meg másoktól. Olyanok, akikről a szüleim még csak említést sem tettek.
M és az Őrzők azon vannak, hogy megmentsék ezt az elfajzott helyzetet. Nem tudom, pontosan hol vagyunk, még gyenge vagyok, sebezhető.
Harmadnapra kikászálódok az ágyból, már érzem, hogy a gyomrom nagyon korog, ennivalóra van szükségem. Szerencsére már akaratlanul senki se hallja a gondolataimat; de azért óvatos vagyok.
Egy nagy faházban húzzuk meg magunkat négyen. M-en kívül nem beszélgettem még nagyon mással. A délutáni kis ebédemet kipakolom az asztalra, egy nagy kancsóba vizet töltök. Hátul van egy szoba, ahol különféle zöldségeket, gyümölcsöket, tésztákat és húsokat tárolnak. A friss zöldségek, és a tészta megindítja a nyáltermelésemet. Egy kis adag tésztát főzök, addig pestot készítek, valamint húst sütök le. A konyhában finom illatok terjengenek.
-Nocsak, kikelt a konyhatündérünk. - lép be a helyiségbe M. Megint csak egyedül van. A két másik társát nem láttam az utóbbi napokban.
-Ideje volt már, nem igaz? A gyomrom kirángatott az ágyból. - mosolyodok el.
A gőzölgő ebédemből szedek neki is.
Ahogy leteszem magunknak az asztalra, előtörnek az emlékek. Az anyával való közös főzéseink, a gyermekkacajok, a pihenős délutánok...
Ezek nincsenek többé.
-M, kérdezhetek? - nyitom a beszélgetést, miközben megkóstolom a tésztát. 10/10.
-Gondolom nincs túlzottan sok lehetőségem. És nagyon finom ez az ebéd, úgyhogy talán maradok. - az arcán átfut valami kellemes, meleg érzelem. Ezt váltja ki belőlem a hangja is: megnyugtató, kellemes.
-Hol vannak a többiek? - gondolok a társaira.
-Lentebb, a lovakat látják el. Jax elmegy utána ennivalóért, Kern pedig őrködik. Ez a dolgunk: összefogni, előrébb vinni a csapatot.
-Mindig így hármasban járkáltok? Kiket védtek? Miért jöttetek ide?
Kicsit úgy érzem magam, mint az a hároméves, aki most megy először az óvodába és meg akarja ismerni a körülötte lévő világot. Néhány hónap leforgása alatt az én kis buborékomat széttépték, és most már sokkal tisztábban látok mindent. De még nincs meg minden információm erről az egész őrületről.
M kicsit elgondolkodik. A fába vájt ablakon szűrt fény tör magának utat, ami megcsillan a szemében. Látszik rajta, hogy szeretné húzni az időt, vagy titkolni ezt az egészet.
"Ne is próbálj hazudni. Megérzem az ilyesmit." - remélem lejut ez a kis üzenet hozzá.
Egy mély sóhajtás következtében belefog a mondandójába.
-A világon 12 Őrző létezik. Négy csapatban. Mindig hármasával járunk, már évszázadok óta. - egy újabb adag tésztát csavar a villájára, a szájához emeli. Ezzel is késleltetve a további információkat.
-Mondd, akkor mégis...hány évesek vagytok? - a kérdést csak félszegen teszem fel.
Megszűnni nem akaró csend telepszik ránk. Mitől fél? Mit akar elrejteni előlem?
A tányérja üres lesz, mikorra újra megszólal.
-Jax közöttünk a legidősebb. Ő időszámításunk előtt 120-ban született. Az apja is Őrző volt. Kern időszámításunk szerint 243-ban látta meg a napvilágot, az apja szintén Őrző volt.
-Miért beszélsz múlt időben az apjukról? - kérdem. Egyre kíváncsibb vagyok, felélénkülnek az érzékeim, ahogy az ételtől energiához jutok.
-Mert ők halottak. Pontosabban csak ő. - csuklik meg kicsit a hangja.
-Tehát akkor ők testvérek. - ér a felismerés - Akkor te az...öccsük vagy?
-Az unokatestvérük. - csendesedik el. - A kezdetekkor élt öt testvér. Öt férfi, akik az Ősőrzők voltak. Felesküdtek arra, hogy a második természetfeletti fajt fogják védeni. Erejüket az Őserőktől kapták, akik a védelmezésért cserébe a hallhatatlanságot adták nekik. A férfiaknak családuk lett és a fiaik örökölték képességeiket és hallhatatlanságukat.
-Mi lett a Te édesapáddal? - egyre mélyebbre jutunk a történetben, amikor váratlan egy másik Őrző lép be. Jax, vagy Kern.
Jax az. Ő a legmagasabb, és talán neki a legrégebbi a modora. Nem csoda, hiszen több, mint 2100 éves.
-Csak nem beavatod a kisasszonyt a mi kis titkunkba? - kicsit fentről pillant rám. Miért van úgy oda? Kit érdekel, hogy ismerhette Juliust, na és? Attól még én is ember vagyok.
"Nem igaz, Louisiana, én benned csupán a védendő kísérleti alanyt látom. Semmi többet." - amint az ő hangja cseng vissza a fejemben, összeszorul a gyomrom. Ezek szerint Jax tényleg csak a megoldandó feladatot látja bennem. Vajon M is...?
-Tudnia kell arról, hogy miért hoztuk el. Két hónapja nem látták a szerettei. Ennyivel jövünk neki.
Az idősebbik Őrző felhorkant. Az asztalhoz lépve felsőbbrendűen nekitámaszkodik a bútorzatnak és rám pillant, majd mintha észre se venne, kicsit M felé fordul.
-Lehet, hogy nemsokára meghal, mert a szülei el akarják majd pusztítani. Esetleg fel kell áldozni az Őserőknek. Akkor már nem mindegy?! - ezzel kivonul a szobából.
Egészen idáig erősen tűrtem, hogy semmibe vesz, de most már könny szökik a szemembe, amit nagy nehezen lenyelek.
-Jax mindig ilyen...határozott? - próbálok diszkrét maradni. Lehet, hogy 2100 év után mindenki ilyen lenne?
-Csak mérges a szüleidre, amiért ilyenre vetemedtek. Valahol meg fogod idővel érteni. - szemében a szomorúság bújik meg, ahogy a tányérjainkat a mosogatóhoz viszi.
-Hidd el, én próbálom, de eléggé nyers a természete. - jegyzem meg, cseppet sem törődve azzal, hogy az előbb megbántott egy őskövület.
-Tudod, az én édesapám is meghalt. Nagyjából négyszáz Őrző volt, még a nyolcvanas évek elejéig. Harminc év alatt csak tizenketten élték túl az üldözéseket. A szüleid vezettek egy hatalmas üldözést ellenünk. Édesanyád, Dorothea apja egy eszelős férfi volt, és csak úgy engedte meg, hogy hozzá menjen anyukád édesapádhoz, ha esküt tesz, és lemészárolja az Őrzőket, akik a farkasokat védelmezik. A rókák mindig is irigyek voltak arra, hogy ők csak a harmadik természetfeletti fajok lettek.
Ezek szerint a nagyapám egy sorozatgyilkost csinált a szüleimből. De ehhez mégis hogy jövünk mi a bátyámmal? Mi volt ezzel a céljuk?
Hirtelen felemelem a kezem, megdermed minden porcikám.
-Azért hoztatok el, hogy rábukkanjunk a szüleinkre, akik valószínűleg még mindig vadásznak rátok?
M elfordul tőlem. Látszik rajta, hogy nem akar erről beszélni.
-M, tudnom kell, mire vállalkozom. Ígérem, segítek nektek, legyen bármiről szó, de ha hozzátok csatlakozom, őszintének kell lennünk egymáshoz.
A napfény furcsán játszadozik göndör fekete fürtjein. Az izmai nem lazulnak el, ahogy az enyémek sem. Olyan titokzatos, róla nem tudok sok mindent, de a segítségemet kéri mégis...
-Meg akarjuk találni a szüleidet, de ezt csak veled vagyunk képesek. Téged tanulmányozva a nyomukra, az ismertetőjegyeikre bukkanhatunk. És amikor elkapjuk őket, Neked kell bevinned a végső csapásokat.
Hirtelen minden levegő kiszökik a tüdőmből, lever a víz és kiszaladnak a gondolatok a fejemből.
-Azt várjátok, hogy megöljem a saját szüleimet? - rémülök meg. Felállok az asztaltól, a lábaim futásra készek.
-Ez az egyetlen esély arra, hogy megállítsuk a háborút.
Amint M száját elhagyják ezek a szavak, rohanásnak eredek, megcélozva a mély, sűrű erdőt.

ELSŐ ÉVAD 21. fejezet: Megújulás

Az emberek olyan könnyen feladják a dolgokat. Bele se gondolnak, mennyivel több van bennük, mennyivel jobbak, egyszerűen a könnyebb utat választják. Nincs időnk a küzdésre.
A halál előtti utolsó gondolatom az volt, hogy igenis küzdöttem. Az állati ösztönök az kiáltozták minden sejtemben, hogy igenis élnem és küzdenem kell. De a testi viszontagságok, a kardok elérték hatásukat.
Ebből nem volt kiút.
De most, most nem vagyok sehol. A mindenben vagyok és mégis a semmiben lebegek. A sötétség ölel körül, de fáj a szemem ettől a nagy világosságtól. Nem értem, ennyire kellemetlen érzés halottnak lenni. Egyszerre érzem minden porcikámban a halandó fájdalmat. Mintha azon a helyen, ahol a tüdőmnek kellene lennie, fájna. Mintha tovább vágnának. Azok az arany kardok nem hűsítenék a szerveimet azzal, hogy kettévágják őket.
Hangokat hallok magam körül, de egy se ismerős.
Most tudatosul csak bennem, hogy nem haltam meg. De ez szinte lehetetlen. Hiába vagyok vérfarkas, ennyire gyorsan nem tudok gyógyulni.
A fülembe nagyon közelről suttognak. Vagy csak tompán hallok, ezt igazándiból nem tudom eldönteni. Ha lassan kinyitnám a szemem, félek, hogy olyannal találnám magam szembe, amiről nem akarok tudomást venni. Egyáltalán nem.
Bizonyosan suttognak nekem, mert a távolból gyors lábak trappolását, még távolabbról pedig dübörgést hallok. Ami szerintem annyira nem is meglepő. Egy természetfeletti erők közti háború előtt álltunk akkor, amikor még tudtam magamról és irányítani tudtam a gondolataimat.
Most pedig minden gondolatom lassú, csak vonszolják magukat egyik gondolati ponttól a másikig és nem látom köztük az összefüggést.
Kicsit csalódottnak érzem magam. Egy másodpercre élesen felvillant előttem az a gondolat, hogy talán tényleg könnyebb lett volna, hogyha feladja a testem a harcot és meghalok.
"De nem lehetsz ennyire önző magaddal szemben, és ezt TE is tudod." - hallom valaki mély, megnyugtató hangját a fejemben. Talán hallotta, amit gondoltam? Vagy esetleg közben ezt mind motyogtam volna, csak nem vettem észre.
"A saját sorsodat csak Te vagy képes irányítani, senki más. Jobb, ha odafigyelsz arra, amit mondasz és teszel, különben nagyon pórul jársz. A lényeg az. hogy arra koncentrálj, ami neked jó. A céljaid vezéreljenek és határozzanak meg." - ez a hang nem csak hogy megnyugtató, de még bölcs is.
"Nagyon köszönöm drága, úgy érzem, most már hatni kezd a szer." 
Hogy a micsoda? Szállj már ki a fejemből!
Csend.
Na végre, talán most egyedül vagyok. Habár ebben se vagyok igazán biztos. Kicsit nyugtalannak érzem magam így egyedül.
"Nem muszáj egyedül hagyjalak. Szívesen vigyázok Rád, Louisiana." - mintha a testem lágyan reagálna a hangokra, és talán valaki meg is érintené a kezem.
Kinyitom a szememet.
Szentséges ég...!
Az egyik fekete adonisz ül az ágyon mellettem, és el se hiszem, hogy ilyen közel hajolt hozzám, amíg nekem csukva volt a szemem. Csak abban reménykedek, hogy amíg nem voltam magamnál nem smárolt le...
"Ugyan, ilyenről szó sincsen, de azért megfordult a fejemben egy néhányszor. Vérfarkas létedre igenis bájos teremtés vagy," - még mindig csak a fejemben hallom őt, akinek a nevét se tudom, de igazándiból bárhogyan hívhatnák, bizonyosan jól állna neki. Még az olyan idióta nevek is, amelyeket a múlt században használtak csak, és senki se meri felvállalni őket.
-Ne haragudj az illetlenségem miatt. Hagy mutatkozzam be: tiszteletes M, az Őrzők tagja, aki a második lovas a csapatban...
Az első mozdulatom az, hogy felemeljem a kezem és megállítsam a beszédben.
-M? Csak így simán?
-Mindenki így hív, szóval igen, csak M.
Kínos csend telepszik ránk. Én nem igazán merek a szemébe nézni, ő pedig szerintem valamilyen reakcióra vár.
-A szer, amit kaptál. kimosta belőled a támadásunk nyomait, valamint megnyitotta ideiglenesen az elmédet, így most minden természetfeletti hall. Nagyjából tíz méteres körzetben.
Nagyot nyelek, félek bármit is megkérdezni.
-És akkor most...mindent hallottatok, amíg...nem voltam magamnál?
Határozottan bólint. Válláig érő ébenfekete haja lófarokba van kötve, de most egy tincs a homlokába esik.
-Mennyi ideig nem voltam magamnál?
-Nagyjából hat hétig.
Kikerekedik a szemem, megpróbálok felülni, de nem tudok. Megszédülök és egyszerűen visszahuppanok az ágyra.
-De lehet, hogy van az már hét hete is.
-És addig minden tudatalatti kis mocskos gondolatomat hallottátok?
Kajánul elmosolyodik, felhúzza az egyik szemöldökét, kicsit hátrébb hajol.
-Túl jó a fantáziád, kedvesem. De ne izgulj, három Őrző lovag vigyázott rád hat -vagy talán hét- hétig. Kedvesem, ugyan, mi azért vagyunk, hogy a ti kis titkaitokat megőrizzük. Azért az a nevünk, hogy Őrzők.
Hét hét piszkosul sok idő, nem mellesleg mindent végigaludtam. Mi ez, modern Csipkerózsika-sztori? Most akkor talán össze kéne szednem magam, felcuccolni és megkeresni...
-Arról szó sem lehet! - emeli fel kezét M. - Nem mehetsz el mindaddig, amíg fel nem erősödsz.
Makacskodni fogok. Kit érdekel, én hogy vagyok?
-Meg kell találnom a többieket. Miért nem engedhettek el?
A két másik társa - kiknek arca eltakart - lassan besétálnak a szobába.
-Tudjuk, hogy te nem közönséges göcsörtzugi vagy. - suttogja rekedtes hangon az egyik. - A szüleid nem ugyanazon természetfeletti fajból valók. És nem vagy tisztában azzal, hogy hol lehetnek.
-Mi meg akarjuk találni őket. - kontráz a másik. - A szüleid mutánsokkal kísérleteztek. Pontosabban azzal, hogy megszülettél Te és a bátyád.
-A véredben fertőzés terjed. - mondja M - És talán valamit akarnak veletek kezdeni. A szüleid készülődnek valami nagyobbra. Évek óta próbáljuk megkeresni őket. De mikor a legközelebb jártunk, újra kicsúsztak a kezeink közül.
-A szüleim ezek szerint...? - elszorul a torkom, nem kapok rendesen levegőt.
-...szembeszállnak majd velünk. És már öltek meg embereket és természetfelettieket is. Lehet, hogy Te vagy a következő...

ELSŐ ÉVAD 20. fejezet: Fertőzés

Amikor már az emberi agy kikapcsol és nem tud mit kezdeni az adott szituációval, akkor mi, farkasok, csupán az állati ösztöneinkre hagyatkozunk és hagyjuk, hogy kitombolhassuk magunkat. Ezek az éltető és intenzíven pulzáló ösztönök akadályozzák meg, hogy a farkasok öngyilkosok legyenek. Többek között ezért se látom értelmét annak, hogy bántsam magam.
Inkább otthagyok mindent és mindenkit és elindulok, bele az erdő sötét, ágas-bogas területeire. De nem változom át. Csupán gyorsabban futok és reagálok, mint egy ember. Nem fulladok ki, még csak nem is izzadok meg futás közben. Mi mindenre nem jók ezek a képességek!
Ja várjunk: hogy is mondták, Fertőzött?! Démonoktól származó? Kis korcs, fattyú talán?
Köszönöm, én ezt nem vagyok hajlandó firtatni. Akkor ezek szerint a szüleim, ahogyan megismertem őket, az csupán az egyik alakjuk, hogy minket, félig ember, félig állati ivadékjaikat felnevelhessék és nehogy gyanút fogjanak mások? Hát mondok én valamit: NAGYON ELCSESZTÉTEK, ANYA ÉS APA!
De most komolyan: a szüleim démonok, természetfeletti erővel rendelkeznek, alakot tudnak váltani és még ki tudja, mire képesek. És tessék, most már érthető, hogy a bátyám miért nem farkas. Vagy hogy én miért nem vagyok róka. Tiszta sor most már.
Sajnos ez egyáltalán nem nyugtat meg. Na jó, talán egy kicsit megkönnyebbültem, hogy ez nem valami sajátos dolog.
Csupán ritkaságszámba megy. De csak azért mert ez csak és kizárólag a démonoknál fordul elő.
Közben pedig már nagyjából két mérföldnyire járhatok attól, ahonnan a többieket elhagytam. És mi ez a szemem sarkában? Csak nem könnyek?
"Ugyan Ash, ne sírj! Te ennél sokkal erősebb vagy! Hagyd abba!" - mondom magamnak.
Kifacsarodik a lelkem. Amit eddig hittem és gondoltam magamról, az két hónap alatt szertefoszlott. De ugyan, ezt most félre kell tennem. Viszont így már nem látom hirtelen értelmét annak, hogy keressem a szüleimet. A démon szüleimet.
Nem is értem, hogy az ilyen anyagtalan, folyton más testet ölté lények hogyan...? Áh, nem is akarok belegondolni. Talán már akkor is emberi alakban voltak. De hát ők akárkinek az alakját fel tudják venni. És bele lehet-e szeretni egy démon "lelkébe"? Egyáltalán, van nekik? Mármint... a démonok elméletileg -legalábbis a legjobb tudásom szerint- lelketlen lények. Könyörtelenek, szenvedélyük mások megkeserítése és akkor érzik jól magukat, ha körbeöleli őket a pusztulás és a halál. Akkor mégis, hogy tudott két démon arra a lépésre jutni, hogy gyermekük legyen? Ráadásul nem is egy. Hanem kettő! Mert ha csak a bátyám lenne, még azt mondanám, hogy biztosan valami egyszeri alkalom "balesete". Egyáltalán a démonok isznak? Mármint, ha igen, le tudnak annyira részegedni, hogy utána lefeküdjenek egymással?
Ez mind olyan kérdés, amelyre én hiába keresném a választ.
A szívverésemre koncentrálok, az mindig megnyugtat. Még ezt a bátyámtól tanultam, aki kisebb korában nagyon gyorsan felkapta a vizet. Azóta teljesen más lett, egy kiegyensúlyozott, nyugodt emberré vált.
Nem sokáig maradhatok egy helyben, mert akkor könnyű célponttá válhatok.
A hátam mögül nemsokára már hallom is, ahogyan engem szólítanak. Keresnek, érzik a szagom, eszerint bármelyik percben megtalálnak a többiek.
Megállok.
Érzem, hogy mindhárman közelednek felém, egyszerre három irányból. A hátam mögül és két oldalról.
Mintha csak be akarnának keríteni...
Várjunk. Miért akarnának...?
Időm sincsen befejezni a gondolatomat. Egy villanás alatt nyársal fel három aranykard. A vér a torkomban feltornyosul, elönti az orromat is. Maradék energiámmal kiköpöm. A három fekete ló érzéketlen arcokkal fordulnak felém, ahogyan gazdáik is.
-Na most meg vagy, kis Pentz! - nevet fel az eltakart arcú. - Azt hitted, nem vettük észre, hogy nem csak a lovainkat látod?
Mindhárman felnevetnek. Az újabb adag vért az egyikőjük arcába köpöm, mire tökéletes arca megrándul, majd letörli.
-Ugyan, minek vergődsz tovább? - mondja az, akit leköptem. - Jobb, ha nem ficánkolsz, mert akkor tényleg eléggé csúnya véged lesz.
A kard át van itatva valamivel, vagy ennyire álmosító lenne a halál? Lassan lehunyom a szemeimet és átadom magam a kardok tartásának.
Az utolsó, amire emlékszem, az az, hogy egyszerre nevetnek fel a fejem fölött, varjak rikácsolása zúg mindannyiunk mögött, a lovak némán álldogálnak és eleresztenek az épen maradt izmaim. Már csak a kardok tartanak, a lábam nem éri a talajt. A sebek mélyülnek, ahogy a saját súlyom miatt a húsomban tovább szaladnak a kardok, mintha csak kések lennének egy puha vajban.
Azután már megszűnik a vér íze a számban, a tüdőm vízzel és vérrel telik meg, majd megszűnik a fájdalom, és a világból minden fény kiszalad, elhagyva engem, beletaszítva a teljes sötétségbe.