Már nem vagyok teljesen biztos abban, hogy valójában ismerem-e a szüleimet. Annyi titkukat tudom meg másoktól. Olyanok, akikről a szüleim még csak említést sem tettek.
M és az Őrzők azon vannak, hogy megmentsék ezt az elfajzott helyzetet. Nem tudom, pontosan hol vagyunk, még gyenge vagyok, sebezhető.
Harmadnapra kikászálódok az ágyból, már érzem, hogy a gyomrom nagyon korog, ennivalóra van szükségem. Szerencsére már akaratlanul senki se hallja a gondolataimat; de azért óvatos vagyok.
Egy nagy faházban húzzuk meg magunkat négyen. M-en kívül nem beszélgettem még nagyon mással. A délutáni kis ebédemet kipakolom az asztalra, egy nagy kancsóba vizet töltök. Hátul van egy szoba, ahol különféle zöldségeket, gyümölcsöket, tésztákat és húsokat tárolnak. A friss zöldségek, és a tészta megindítja a nyáltermelésemet. Egy kis adag tésztát főzök, addig pestot készítek, valamint húst sütök le. A konyhában finom illatok terjengenek.
-Nocsak, kikelt a konyhatündérünk. - lép be a helyiségbe M. Megint csak egyedül van. A két másik társát nem láttam az utóbbi napokban.
-Ideje volt már, nem igaz? A gyomrom kirángatott az ágyból. - mosolyodok el.
A gőzölgő ebédemből szedek neki is.
Ahogy leteszem magunknak az asztalra, előtörnek az emlékek. Az anyával való közös főzéseink, a gyermekkacajok, a pihenős délutánok...
Ezek nincsenek többé.
-M, kérdezhetek? - nyitom a beszélgetést, miközben megkóstolom a tésztát. 10/10.
-Gondolom nincs túlzottan sok lehetőségem. És nagyon finom ez az ebéd, úgyhogy talán maradok. - az arcán átfut valami kellemes, meleg érzelem. Ezt váltja ki belőlem a hangja is: megnyugtató, kellemes.
-Hol vannak a többiek? - gondolok a társaira.
-Lentebb, a lovakat látják el. Jax elmegy utána ennivalóért, Kern pedig őrködik. Ez a dolgunk: összefogni, előrébb vinni a csapatot.
-Mindig így hármasban járkáltok? Kiket védtek? Miért jöttetek ide?
Kicsit úgy érzem magam, mint az a hároméves, aki most megy először az óvodába és meg akarja ismerni a körülötte lévő világot. Néhány hónap leforgása alatt az én kis buborékomat széttépték, és most már sokkal tisztábban látok mindent. De még nincs meg minden információm erről az egész őrületről.
M kicsit elgondolkodik. A fába vájt ablakon szűrt fény tör magának utat, ami megcsillan a szemében. Látszik rajta, hogy szeretné húzni az időt, vagy titkolni ezt az egészet.
"Ne is próbálj hazudni. Megérzem az ilyesmit." - remélem lejut ez a kis üzenet hozzá.
Egy mély sóhajtás következtében belefog a mondandójába.
-A világon 12 Őrző létezik. Négy csapatban. Mindig hármasával járunk, már évszázadok óta. - egy újabb adag tésztát csavar a villájára, a szájához emeli. Ezzel is késleltetve a további információkat.
-Mondd, akkor mégis...hány évesek vagytok? - a kérdést csak félszegen teszem fel.
Megszűnni nem akaró csend telepszik ránk. Mitől fél? Mit akar elrejteni előlem?
A tányérja üres lesz, mikorra újra megszólal.
-Jax közöttünk a legidősebb. Ő időszámításunk előtt 120-ban született. Az apja is Őrző volt. Kern időszámításunk szerint 243-ban látta meg a napvilágot, az apja szintén Őrző volt.
-Miért beszélsz múlt időben az apjukról? - kérdem. Egyre kíváncsibb vagyok, felélénkülnek az érzékeim, ahogy az ételtől energiához jutok.
-Mert ők halottak. Pontosabban csak ő. - csuklik meg kicsit a hangja.
-Tehát akkor ők testvérek. - ér a felismerés - Akkor te az...öccsük vagy?
-Az unokatestvérük. - csendesedik el. - A kezdetekkor élt öt testvér. Öt férfi, akik az Ősőrzők voltak. Felesküdtek arra, hogy a második természetfeletti fajt fogják védeni. Erejüket az Őserőktől kapták, akik a védelmezésért cserébe a hallhatatlanságot adták nekik. A férfiaknak családuk lett és a fiaik örökölték képességeiket és hallhatatlanságukat.
-Mi lett a Te édesapáddal? - egyre mélyebbre jutunk a történetben, amikor váratlan egy másik Őrző lép be. Jax, vagy Kern.
Jax az. Ő a legmagasabb, és talán neki a legrégebbi a modora. Nem csoda, hiszen több, mint 2100 éves.
-Csak nem beavatod a kisasszonyt a mi kis titkunkba? - kicsit fentről pillant rám. Miért van úgy oda? Kit érdekel, hogy ismerhette Juliust, na és? Attól még én is ember vagyok.
"Nem igaz, Louisiana, én benned csupán a védendő kísérleti alanyt látom. Semmi többet." - amint az ő hangja cseng vissza a fejemben, összeszorul a gyomrom. Ezek szerint Jax tényleg csak a megoldandó feladatot látja bennem. Vajon M is...?
-Tudnia kell arról, hogy miért hoztuk el. Két hónapja nem látták a szerettei. Ennyivel jövünk neki.
Az idősebbik Őrző felhorkant. Az asztalhoz lépve felsőbbrendűen nekitámaszkodik a bútorzatnak és rám pillant, majd mintha észre se venne, kicsit M felé fordul.
-Lehet, hogy nemsokára meghal, mert a szülei el akarják majd pusztítani. Esetleg fel kell áldozni az Őserőknek. Akkor már nem mindegy?! - ezzel kivonul a szobából.
Egészen idáig erősen tűrtem, hogy semmibe vesz, de most már könny szökik a szemembe, amit nagy nehezen lenyelek.
-Jax mindig ilyen...határozott? - próbálok diszkrét maradni. Lehet, hogy 2100 év után mindenki ilyen lenne?
-Csak mérges a szüleidre, amiért ilyenre vetemedtek. Valahol meg fogod idővel érteni. - szemében a szomorúság bújik meg, ahogy a tányérjainkat a mosogatóhoz viszi.
-Hidd el, én próbálom, de eléggé nyers a természete. - jegyzem meg, cseppet sem törődve azzal, hogy az előbb megbántott egy őskövület.
-Tudod, az én édesapám is meghalt. Nagyjából négyszáz Őrző volt, még a nyolcvanas évek elejéig. Harminc év alatt csak tizenketten élték túl az üldözéseket. A szüleid vezettek egy hatalmas üldözést ellenünk. Édesanyád, Dorothea apja egy eszelős férfi volt, és csak úgy engedte meg, hogy hozzá menjen anyukád édesapádhoz, ha esküt tesz, és lemészárolja az Őrzőket, akik a farkasokat védelmezik. A rókák mindig is irigyek voltak arra, hogy ők csak a harmadik természetfeletti fajok lettek.
Ezek szerint a nagyapám egy sorozatgyilkost csinált a szüleimből. De ehhez mégis hogy jövünk mi a bátyámmal? Mi volt ezzel a céljuk?
Hirtelen felemelem a kezem, megdermed minden porcikám.
-Azért hoztatok el, hogy rábukkanjunk a szüleinkre, akik valószínűleg még mindig vadásznak rátok?
M elfordul tőlem. Látszik rajta, hogy nem akar erről beszélni.
-M, tudnom kell, mire vállalkozom. Ígérem, segítek nektek, legyen bármiről szó, de ha hozzátok csatlakozom, őszintének kell lennünk egymáshoz.
A napfény furcsán játszadozik göndör fekete fürtjein. Az izmai nem lazulnak el, ahogy az enyémek sem. Olyan titokzatos, róla nem tudok sok mindent, de a segítségemet kéri mégis...
-Meg akarjuk találni a szüleidet, de ezt csak veled vagyunk képesek. Téged tanulmányozva a nyomukra, az ismertetőjegyeikre bukkanhatunk. És amikor elkapjuk őket, Neked kell bevinned a végső csapásokat.
Hirtelen minden levegő kiszökik a tüdőmből, lever a víz és kiszaladnak a gondolatok a fejemből.
-Azt várjátok, hogy megöljem a saját szüleimet? - rémülök meg. Felállok az asztaltól, a lábaim futásra készek.
-Ez az egyetlen esély arra, hogy megállítsuk a háborút.
Amint M száját elhagyják ezek a szavak, rohanásnak eredek, megcélozva a mély, sűrű erdőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése