Szempilláim megremegnek, ahogy másik oldalamra fordulva meleg levegő csapja meg arcomat.
Nem érzem már a fájdalmat, ami szétfeszítette korábban a testem. Apránként mozgatom meg minden porcikámat. Szerencsére egyben vagyok.
Kinyitva a szemem, három magas, fekete hosszú köpenybe bújt alakot látok.
Körülöttem tizenkét kis tűz, amely így egy kört alkot.
Egy ősi rituálé kellős közepébe csöppentem. És én vagyok az áldozat.
A hányinger után a pánikot és a feltörni készülő sikítozást legyűrve felülök. Jax, Kern és M valamilyen furcsa ritmusú, dinamikus táncot lejtenek, férfias, határozott mozdulatokkal. Nem szólalnak meg, csak a lábuk dobogásai adják a ritmust. Feleslegesnek tartom most, hogy megszólaljak, az az érzésem, hogy nem válaszolnának.
M megcsókolt.
Többször is megszámolom a tüzeket. Tizenkettő van, ahány Őrző is él még. Sokkal többen lennének, ha a szüleim nem mészárolták volna le őket. Vajon hogyan voltak képesek megölni ennyi hallhatatlannak hitt embert, akiken alig fog az öregedés? Mi az Őrzők gyenge pontja? Biztosan nem a feleségük, a sarkuk, vagy valami dobozba zárt szív. Ennél sokkal összetettebbnek kell lennie a dolognak.
M megcsókolt.
Feltápászkodok. Meg kell találnom az egyensúlyi pontomat, nehogy visszaessek. Hatalmasra nyílnak a pupilláim, hogy minél több fény juthasson be. Nagyon sötét van, mintha csak éjfélre járna.
Automatikusan felnézek az égre. A nagy, kerek telihold pillant vissza rám. Ilyenkor a farkasok nehezen tudják uralni az átváltozásukat. A fiatalabbak még képtelenek ilyenkor uralni a folyamatot és átváltoznak. Ahogy elérik a felnőtté válás korát, ezen már tudnak csiszolni.
Nálunk a felnőtté válás kora 21 éves korunkban érkezik el. Nekem még hátra van majd' három évem. Igaz, hogy Sebastian szerint már 18 évesen is képesek vagyunk valamennyire uralni, de ezek a gátak felszakadtak, és amíg nem voltam az eszméletemnél, addig nem is változtam át.
Most mindennél könnyebben megy az átváltozás, alig másfél percig tart, míg minden egyes csontom eltörik és farkas énemben nézek M szemeibe.
Egyáltalán nem látni mást, csak azt, hogy fél.
Másik két társa is hátrébb lép, abbamarad a táncuk. A lángcsóvák feljebb kúsznak, egyre nagyobb és nagyobb a feszültség és az elviselhetetlen hőség is.
Nem tudok kilépni ebből a körből, minden egyes porcikám tart a tűztől, moccanni se tudok. Leülök hátsó lábaimra és őrjöngve, dühöngve vonyítani és csaholni kezdek.
M lábai előtt egy tűzrakás hirtelen kialszik és elindul felém. Kinyújtja bal kezét, minden izmát megfeszítve kicsit előrébb dől és behajlítja térdeit, hogy nagyjából egy szemmagasságba kerüljön velem.
Képeket látok: vérengző csatákat, teletetovált, adonisz harcosokat, sikításra formált szájú gyerekeket és nőket. Az adoniszok támadásba lendülnek, de megcsillan szemükben a félelem. Néhányukat átváltozott vérfarkasok harapják meg és marcangolják szét.
Mindazokat, akiket védelmeznek, ők azok, akik el tudják pusztítani a fajukat.
A vérfarkas harapás halálos a számukra. Ez a kulcs, a gyenge pont.
Egyre hevesebben ver a szívem, megszakadnak a képkockák. A tűzkörben ketten vagyunk, kettő félő lélek. M kockára teszi a saját életét a közelemben.
-Louisiana, változz vissza, kérlek! - térdel le tőlem három méterre. Nagyon hangosan veszi a levegőt, izzadtságcseppek gyöngyöződnek a homlokán.
-Meg kell ismerned Önmagad, uralnod kell az indulatodat és a testeidet. Nem fogunk bántani. Megmentettük az életedet, emlékszel?
Hogyne emlékeznék. Miután lesmárolt, csodálkozna, ha elfelejtettem volna?
De hát én is visszacsókoltam Őt.
-Tudom, hogy rengeteg mindent nem értesz, és félsz attól, ami Rád vár, de csak mi védhetünk meg. Engedned kell, hogy a tisztító szertartás alatt átváltozz, különben a fájdalom visszatér és elpusztít. - nagyon zihál már, alig bírja magát tartani.
Elindulok lassan felé. Minden egyes lépést kimérek. Kecses testem becserkésző hajlékonysággal méri fel a menekülési lehetőségeket, az esetleges támadás vagy védekezés lehetőségeit.
Egy méterrel előtte egy másodpercre megtorpanok. Újabb képsorok homályosítják el a látásomat.
Tömegsírokba dobált holttestek. Vérszínű patakok, ahogy vízesésként zúdulnak egy messzi, ismeretlen völgybe, ahol a halakat kisodorják a hullámok a partra.
Tizenkét férfi áll a vízesés tetején. Van közöttük kisgyermek és van, aki már megjárta élete több, mint felét is. A hátuk mögött sárgán villódzó szemek figyelik őket.
Felismerem a szüleim szempárjait. Ők állnak középen, minden szempár előtt. A bal oldali farkas mintha enyhén mosolyogna.
De a farkasok nem tudnak mosolyogni.
Újra látom M rémült arcát.
Egy utolsó vonyítást hallatok, ami emberi zokogó üvöltésbe torkollik, ahogy átváltozom. Meztelen testemet M a saját palástjába csavarja, ami így eltakar és a karjaiba zár. Csak zokogok és sírok, nem bírom tovább, kimerültem. A porcikáim most máshogy épülnek vissza, valahogy nem ugyanaz leszek, aki az átváltozás előtt voltam. M mellkasán nyugtatott arcomat most az adonisz szemeire szegezem. A szemében látom, hogy sárga farkasszemeim többé már nem ilyen színben csillognak.
Hanem hideg acélkékben. És a szín nem múlik el egyhamar.
-Annyira féltem, hogy meg fogsz támadni. - suttogja a fülembe. - Annyira sajnálom, hogy ezen át kellett esned.
Védelmező mellkasába fúrom magam, mikor már minden tűz kialszik.
Jax és Kern közelebb sétálnak hozzánk, védelmezően őrt állnak. Mindhárman megvárják, hogy kisírjam magam.
A távolban pedig választ kapok a korábbi vonyításaimra.
Joy és Sebastian vonyítását bárhol felismerem.
De a leghangosabb mégis egyvalakié: mindent és mindenkit maga mögé parancsolóan dalol az éjszaka szellemeinek, engem dühöngve keresve.
Tudom, hogy Dott az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése