Hamarosan már egy kisebb csapat állt a kapuknál. A nagy, kétszárnyas faajtó monumentalitása lenyűgöző volt, a benne lévő faragások aprólékos munkáról árulkodtak. Elkaptam egy madár pillantását, aki károgva és csapkodva táncolt egy vékony faágon. Az ág recsegett kicsike súlya alatt, majd egy nagy reccsenés kíséretében letört és a madár elrepült az éjfekete éjszakába.
Szaladunk, mint valami őrült horda. Mindenki prémes bundára cserélte emberi bőrét, amely nem védett volna az éjszakai hidegtől.
A táj nagyon ismerős számomra, mégsem tudom, hogy hol járunk. Sajnos a körülöttem lévő fiatalok mindegyike ismertebb ezen a környéken. Muszáj vagyok társulni valakihez, pedig ezzel növelem annak az esélyét, hogy észrevegyenek minket. A Vadászok sűrűn jártak az erdőbe, amikor még nem álltak a falak, és rengetegszer ellenőrizték a falkát. Azután jött egy sötét és homályos korszak, amikor a falkában a fiatalok elzűllöttek, és a Vadászok mészárolták a falka tagokat. Emiatt húzták fel a falakat. Állítólag valamilyen különleges anyagból készültek, hogy a Vadászokat kívül tartsák.
Hamar Joy-hoz csapódok, aki rutinosan kerülgeti ki a fákat. Mintha az erdő egy darabja lenne, ismerné minden rezdülését.
Nagyjából tíz perc csendes futkosás után képeket kapok. A megjelenő villanásokban fekete bundájú, nagy farkasokat látok. Harcolnak, egy olyan falkával, melyről sugárzik a düh és a vádló tekintetek kereszttüzében egy idősebb farkas áll. Nem mozdul, nyugodt szeme csak végignéz a harcolókon.
Vajon miért kellett ezt most látnom? Kik azok a nagy farkasok?
Senki se hallja a gondolataimat. A kérdések egészen addig a fejemben kavarognak, amíg el nem jutunk az erdő olyan belsőbb területére, ahol már farkasok szagát se lehet érezni. Holdvilág határait már elhagytuk.
Seb sziluettje dereng fel előttünk, éppen visszaváltozik emberi alakjába. Joy-ra pillantok, aki hasonlóképp cselekszik. Csatlakozom. Próbálok nem megszólalni, de az átváltozás még mindig egy kis fájdalommal jár. Csak egy halk nyüszítés hagyja el a számat, melyre Seb azonnal felfigyel. A földön ülök, nem fázok már. A meleg energia, mely a sok futástól ered, jól jön ilyenkor.
-Nagyjából egy mérföldre innen van egy kis bunker, fent, a fák közé építve. Ott mindenünk lesz, amire csak szükségünk lehet. - Sebastian különleges hangszínében kikarcosodik az elhatározottság.
Joy körbepillant, a nyakában lógó medál hűvös obszidián. Kiemeli szemét, a nyakát nyújtja, és olyan, mint valami, ami az otthonára emlékezteti.
Ki tudja, most éppen mi történik ott, ahol egykor a szüleimmel laktam. Elhagytam azt a helyet, úgy, hogy mindenemet otthagytam: a szeretteimet, a lakást, a szobámat. Semmi hírem sincsen a külvilágról.
Seb biztosan hallotta, min járt az eszem, mert csak csendben mellém lép és átkarolja a vállamat. Én pedig a vállába fúrom az arcomat és lenyelem a gombócot, amely a torkomat szorongatja.
-Hamarosan minden rendben lesz. Utána járunk ennek az egésznek. - suttogja a fülembe.
Nem csinálhatom ezt tovább, meg kell acéloznom magam, erősnek kell lennem. Egy farkas legyen erős! Az érzések nem folyásolhatnak be.
Az erdőben hirtelen nagy zsivaj támad. Az érzékenyebb fülünk kiszűri általában a zajokat és azonosítani tudjuk őket, de most egyáltalán nem hallom át a zűrt.
-Vajon mi lehet ez? - Joy feleszmél a terepszemléjéből. A földön az avar elkezd susogni, néhány szarvas ugrik ki ugrottan a bokrokból, a madarak a fejünk felett rikácsolnak.
-Ők azok. - suttogja Seb. - Az Őrzők.
A földbe gyökerezik a lábam, lefagy az agyam. Nem tudom, hogy Ők a mi oldalunkon állnak-e. Nagyon zavaros ez az egész. Alfa szerint érdemes mindenkit figyelni, és minden készenlétben állni. Most cserbenhagynak az érzékeim, ledermedek, a levegő is csak motorisztikusan cserélődik a tüdőmben. nehogy megfulladjak.
Három, nagyon magas, ébenfekete hajú adonisz érkezik lovon, pontosan velünk szemben vágtázva. A középső arcából csak a szemét látni, a többi részét egy kendő fedi el. A másik kettőnek látom a teljes arcát. A pupillájuk nem látszik, csak a szemük fekete színe és a fehérje. Brutálisan ijesztőek. Legalább két méter magas mind, hátukon tegez és íj díszeleg, oldalukon aranykard.
-Belecsöppentünk valami PS játékba? - Joy próbál viccelődni, Seb valamit vissza is válaszol, de nem igazán hallom.
Csak jönnek velem szemben, nem lassítanak, a lovak mintha csak egyre gyorsabban jönnének. Már nem hallok semmit, teljes a csend. Csak a fekete, minden fényt elszívó szemüket látom az Őrzőknek.
Már csak húsz méter választ el attól, hogy halálra tapossanak. A testem nem reagál a parancsaimra. Sikítani akarok, de csak egyre jobban megmakacsolják az izmaim az egészet. Hirtelen olyan nyugodtság árad szét bennem, amely kevésszer fog el.
A középső Őrző előveszi a kardját, felemeli. Előrehajol a nyeregben, eltartja lovától a fegyvert. Meglendíti.
Már itt is vannak előttem.
A kard elkezd lefele suhanni, mint valami selyemfüggöny, olyan kecsességgel.
Aztán az aranykardon megcsillan a hold fénye és ez a világosság mindent beborít.
Nem látok, istenem, mi történt? Ilyen lenne a halál? Ennyi volt?
Nem éreztem fájdalmat, nincsenek hangok, nincsenek illatok, nincsenek képek.
A szívem hevesebben kezd dobogni, majd a bordáim felől elkezd a fájdalom szétáradni.
Kinyitom a szemeimet.
Egy erős kar fogja a derekamat, míg egy másik a fejem alatt tart meg. Valaki a karjában cipel, mozgunk. Az álla megmozdul, valakihez beszél. Elkezd kitisztulni a látásom és a hangok is csiklandoznak.
Lenéz rám átható, barna szemeivel...
Dott.
-Hogyha nem kaplak el, elütöttek volna az Őrzők, vagy megölnek. - hangja nagyon rekedtes, mintha sokat kiabált volna. A szeme sarkában a düh táncol. - Kiabálhat neked az ember, meg se hallod. Mintha itt se lettél volna.
-Láttam Őket. - valamiért ezt suttogom legelsőnek. - A középsőnek el volt takarva az arca, csak a szemét láttam. És mindannyiuk szeme fekete volt, nem is volt pupillájuk... - és itt elfogy a levegőm, kipréselődik a tüdőmből, köhögni kezdek. Fáj utána a nyelés és a levegővétel.
Dott megáll, amíg a köhögésem alább nem hagy. A szívem lassan kezd megnyugodni, végre megint ritmusosan ver.
-Te láttad őket? - csodálkozik el.
-Igen. - vágom rá, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. - Miért, te nem láttad őket?
Hirtelen megállunk, megint. Letesz a karjaiból. Akkor látom, hogy Sebastian és Joy végig mögöttünk jöttek, falfehér arccal.
-Az Őrzőket a farkasok csak akkor látják, hogyha tölgylevél port szórunk rájuk. Ez felfed minden természetfölöttit. - mondja egy kicsit idegesen. - Csak azok látják őket, akik hasonlóan rendelkeznek démoni vérrel, mint az Őrzők.
Három szempárral nézek szembe. Nem láthatnám őket.
Hacsak nincs bennem démonvér.
-A démonvérrel rendelkezőknek három csoportja van. - kezdi Joy. - Az Őrzők, akik a farkasokat védik, a Sámánok, akik a démonok és földi emberek gyerekei és a Fertőzöttek.
-És kik azok a Fertőzöttek? - kérdezem, most már egyre idegesebben.
-Olyan farkasok és rókák, akiknek a szülei démonok, de mégis emberi gyermekeik születnek. - suttogja Dott.
A Hold fényében megcsillan Joy könnycseppje az arcán, Sebastian egy kicsit hátrébb lép tőlem.
-A szüleimet szándékosan rabolták el. - suttogom magam elé.
-Rájöttek a Vadászok, hogy démonok a szüleid. - feleli Sebastian.
