Az emberek olyan könnyen feladják a dolgokat. Bele se gondolnak, mennyivel több van bennük, mennyivel jobbak, egyszerűen a könnyebb utat választják. Nincs időnk a küzdésre.
A halál előtti utolsó gondolatom az volt, hogy igenis küzdöttem. Az állati ösztönök az kiáltozták minden sejtemben, hogy igenis élnem és küzdenem kell. De a testi viszontagságok, a kardok elérték hatásukat.
Ebből nem volt kiút.
De most, most nem vagyok sehol. A mindenben vagyok és mégis a semmiben lebegek. A sötétség ölel körül, de fáj a szemem ettől a nagy világosságtól. Nem értem, ennyire kellemetlen érzés halottnak lenni. Egyszerre érzem minden porcikámban a halandó fájdalmat. Mintha azon a helyen, ahol a tüdőmnek kellene lennie, fájna. Mintha tovább vágnának. Azok az arany kardok nem hűsítenék a szerveimet azzal, hogy kettévágják őket.
Hangokat hallok magam körül, de egy se ismerős.
Most tudatosul csak bennem, hogy nem haltam meg. De ez szinte lehetetlen. Hiába vagyok vérfarkas, ennyire gyorsan nem tudok gyógyulni.
A fülembe nagyon közelről suttognak. Vagy csak tompán hallok, ezt igazándiból nem tudom eldönteni. Ha lassan kinyitnám a szemem, félek, hogy olyannal találnám magam szembe, amiről nem akarok tudomást venni. Egyáltalán nem.
Bizonyosan suttognak nekem, mert a távolból gyors lábak trappolását, még távolabbról pedig dübörgést hallok. Ami szerintem annyira nem is meglepő. Egy természetfeletti erők közti háború előtt álltunk akkor, amikor még tudtam magamról és irányítani tudtam a gondolataimat.
Most pedig minden gondolatom lassú, csak vonszolják magukat egyik gondolati ponttól a másikig és nem látom köztük az összefüggést.
Kicsit csalódottnak érzem magam. Egy másodpercre élesen felvillant előttem az a gondolat, hogy talán tényleg könnyebb lett volna, hogyha feladja a testem a harcot és meghalok.
"De nem lehetsz ennyire önző magaddal szemben, és ezt TE is tudod." - hallom valaki mély, megnyugtató hangját a fejemben. Talán hallotta, amit gondoltam? Vagy esetleg közben ezt mind motyogtam volna, csak nem vettem észre.
"A saját sorsodat csak Te vagy képes irányítani, senki más. Jobb, ha odafigyelsz arra, amit mondasz és teszel, különben nagyon pórul jársz. A lényeg az. hogy arra koncentrálj, ami neked jó. A céljaid vezéreljenek és határozzanak meg." - ez a hang nem csak hogy megnyugtató, de még bölcs is.
"Nagyon köszönöm drága, úgy érzem, most már hatni kezd a szer."
Hogy a micsoda? Szállj már ki a fejemből!
Csend.
Na végre, talán most egyedül vagyok. Habár ebben se vagyok igazán biztos. Kicsit nyugtalannak érzem magam így egyedül.
"Nem muszáj egyedül hagyjalak. Szívesen vigyázok Rád, Louisiana." - mintha a testem lágyan reagálna a hangokra, és talán valaki meg is érintené a kezem.
Kinyitom a szememet.
Szentséges ég...!
Az egyik fekete adonisz ül az ágyon mellettem, és el se hiszem, hogy ilyen közel hajolt hozzám, amíg nekem csukva volt a szemem. Csak abban reménykedek, hogy amíg nem voltam magamnál nem smárolt le...
"Ugyan, ilyenről szó sincsen, de azért megfordult a fejemben egy néhányszor. Vérfarkas létedre igenis bájos teremtés vagy," - még mindig csak a fejemben hallom őt, akinek a nevét se tudom, de igazándiból bárhogyan hívhatnák, bizonyosan jól állna neki. Még az olyan idióta nevek is, amelyeket a múlt században használtak csak, és senki se meri felvállalni őket.
-Ne haragudj az illetlenségem miatt. Hagy mutatkozzam be: tiszteletes M, az Őrzők tagja, aki a második lovas a csapatban...
Az első mozdulatom az, hogy felemeljem a kezem és megállítsam a beszédben.
-M? Csak így simán?
-Mindenki így hív, szóval igen, csak M.
Kínos csend telepszik ránk. Én nem igazán merek a szemébe nézni, ő pedig szerintem valamilyen reakcióra vár.
-A szer, amit kaptál. kimosta belőled a támadásunk nyomait, valamint megnyitotta ideiglenesen az elmédet, így most minden természetfeletti hall. Nagyjából tíz méteres körzetben.
Nagyot nyelek, félek bármit is megkérdezni.
-És akkor most...mindent hallottatok, amíg...nem voltam magamnál?
Határozottan bólint. Válláig érő ébenfekete haja lófarokba van kötve, de most egy tincs a homlokába esik.
-Mennyi ideig nem voltam magamnál?
-Nagyjából hat hétig.
Kikerekedik a szemem, megpróbálok felülni, de nem tudok. Megszédülök és egyszerűen visszahuppanok az ágyra.
-De lehet, hogy van az már hét hete is.
-És addig minden tudatalatti kis mocskos gondolatomat hallottátok?
Kajánul elmosolyodik, felhúzza az egyik szemöldökét, kicsit hátrébb hajol.
-Túl jó a fantáziád, kedvesem. De ne izgulj, három Őrző lovag vigyázott rád hat -vagy talán hét- hétig. Kedvesem, ugyan, mi azért vagyunk, hogy a ti kis titkaitokat megőrizzük. Azért az a nevünk, hogy Őrzők.
Hét hét piszkosul sok idő, nem mellesleg mindent végigaludtam. Mi ez, modern Csipkerózsika-sztori? Most akkor talán össze kéne szednem magam, felcuccolni és megkeresni...
-Arról szó sem lehet! - emeli fel kezét M. - Nem mehetsz el mindaddig, amíg fel nem erősödsz.
Makacskodni fogok. Kit érdekel, én hogy vagyok?
-Meg kell találnom a többieket. Miért nem engedhettek el?
A két másik társa - kiknek arca eltakart - lassan besétálnak a szobába.
-Tudjuk, hogy te nem közönséges göcsörtzugi vagy. - suttogja rekedtes hangon az egyik. - A szüleid nem ugyanazon természetfeletti fajból valók. És nem vagy tisztában azzal, hogy hol lehetnek.
-Mi meg akarjuk találni őket. - kontráz a másik. - A szüleid mutánsokkal kísérleteztek. Pontosabban azzal, hogy megszülettél Te és a bátyád.
-A véredben fertőzés terjed. - mondja M - És talán valamit akarnak veletek kezdeni. A szüleid készülődnek valami nagyobbra. Évek óta próbáljuk megkeresni őket. De mikor a legközelebb jártunk, újra kicsúsztak a kezeink közül.
-A szüleim ezek szerint...? - elszorul a torkom, nem kapok rendesen levegőt.
-...szembeszállnak majd velünk. És már öltek meg embereket és természetfelettieket is. Lehet, hogy Te vagy a következő...
