ELSŐ ÉVAD 4. fejezet: Holdvilág

A buszról leszállva végigsétáltunk az utcánkon. Lassan haladtunk, bemutatva Sebastiannak a környéket. Egyáltalán nem tűnt idevalósinak. Sokkal inkább arra kellett következtetnem, hogy sohasem járt még itt. Megtorpant minden egyes nagyobb háznál, megtapintotta a szomszédunk előtt álló hatalmas tölgy kérges törzsét. A pupillájában vad vidámság táncolt, mint mikor egy kisgyermeket viszel el az állatkertbe, vagy egy cukorboltba. Mosolyt csalt az arcomra. Végig telepatikusan beszélgettünk. A szomszédok azt hihették, hogy magamban mosolygok. Valójában csak Holdvilágról tudtam meg többet.
"Holdvilág az az erdő, amelyet egy folyó választ ketté. Tulajdonképen csak a bal oldala Holdvilág szép területe, jobb oldalán húzódik Göcsörtzug." - Sebastian hangja a fejemben tisztán szólt, teljes átéléssel 'beszélt'.
"És Göcsörtzug? Ott mi van?" -annyira éhes voltam a válaszára, hogy majdnem elbotlottam a járdaszegélyben.
"Göcsörtzug... egy másik fennhatóság alatt áll. Te, Louisiana, hozzánk tartozol. Ha nem akarod a vesztedet, a két területet elválasztó vízből iszol, de soha nem mész bele." - hangjából áradt a figyelmeztető aggodalom. Mint egy nagytestvérből... - "Senki se lépte még át a határokat. Békesség honol a két csapat között." -csapatnak nevezte a két családot.
Megálltam a házunk előtt és a szemébe néztem. "Kérlek, mesélj még többet Holdvilágról!" - hangom úgy csengett, mint egy kisgyermeké.
"Neked, szívesen Louisiana!" -egyre nagyobb baráti, inkább testvéri kötődést éreztem Sebastian iránt. Mellette egy új oldalamat pillantottam meg. "Holdvilágban mindig melegen süt a nap, apró madarak élnek a nagy göcsörtösökben, harmóniában él a csapat. Mindenki ismeri a másikat és összetartunk. Téged pedig újra megtaláltunk. El se tudod képzelni, mennyire hiányoltunk 16 éven át." Utolsó mondatát nem értettem. 16 éve? De hiszen a születésem óta itt éltünk, és Sebastian családja nem is rémlett az emlékeimben. Minden esetre bólintottam. Annyira másként pillantott rám, ahogyan beszélhetett Holdvilágról. Ahova szerinte tartoztam...

A délután nagy részében a szobámban kajáltunk, leckét írtam. Kiderült, hogy imádja a földrajzot és a biológiát. Mellette igazán biztonságban érezhettem magamat. Mint egy elveszett barát.
"Milyen a családban élni? Mármint, ez a folyamatos mély kötelék..." - a belső hangom enyhén megremegett. Sokkal jobban meg tudtam így nyílni. Itt nem hazudhattunk.
"Tudod, mi valójában nem vér szerinti rokonok vagyunk. Csak egy összetartó közösség. Néhányan elválnak, hogy egy...másik nagy család részesei lehessenek. Míg a szüleim itt találkoztak először és a családban maradtak. Tudod, sokan itt élik le egész életüket." -kinézett a délutáni napsütésbe. Az arccsontján játszadozott egy kis sugár. Elmosolyodott. -"Mennyivel szebb ott az élet, Louisiana! Ha egyszer odaszületsz, nem vágysz máshová." -tekintete az arcomra vándorolt, A mosoly lefagyott az arcáról.
"Talán valami gond van?" -elfogott a félelem.
A szeme is elszomorodott. Leült mellém a földre és átkarolta a vállamat.
"El akarlak vinni Holdvilágba. Louisiana, este indulunk. Meg kell ismerned a többieket is." -nem értettem, mi ebben a szomorú. Az, hogy el kell vinnie?
"Az, hogy csak most találtalak meg..." -az elején könnyen elfelejtettem, hogy minden egyes gondolatomat hallhatja.
Némaság vette körül a szobámat. A halványkékre festett falakon kézzel festett erdőkép látszódott. Ahogy az alkotásra pillantottunk, elállt mindkettőnk lélegzete.
-Honnan van ez a festés? - Sebastiant annyira meglepte a felfedezés, hogy telepátia nélkül szólalt meg. Csak anya dolgozott a szalonban én így is nyugodtan megszólalhattam.
-Anyukám készítette, mikor kislány voltam...
-Hogy hívják az édesanyádat? - a keze lassan lesiklott a vállamról és a falhoz lépett. Hihetetlenül élethűnek tűnt.
A táj egy erdőben kanyargó folyót ábrázolt. A nap a közelgő hajnalt idézte, megcsillanva a vízen. A mohás part két oldalából harmónia áradt.

-Ez Holdvilág. Igaz? - a felismerés úgy ért, mintha gyomorszájba vágtak volna. Minden egyes nap mellette keltem fölt. Ezért imádtam annyira. Mert ez volt...
-Az otthonod. - Sebastian tisztán hallotta a gondolataimat. - Tehát anyádnak ismernie kellett az erdőt. Csak nem...?
A szobám ajtajához lépett és kivágta az ajtót.
-Sebastian, mit csinálsz, - loholtam utána, de gyors volt. Túl gyors. Megpróbáltam beérni. A lábaimban egyre nagyobb terhelés nehezedett. Mire leértünk a kertbe. át a szalonba, anya épp akkor engedett ki egy vendéget.
Ahogy megpillantott engem, homlokán összefutottak az apró ráncok.
-Ash, ki ez a fiatalember? - a szemében vad láng tombolt. Barna fürtjeibe belekapott a szél.
-Dorothea? - Sebastian teljesen lefehéredett a döbbenettől. - De azt hittük, odavesztettek a vadászatban!
Anya sajnálkozó pillantással nézett rám. Sebastianra pillantva a gyűlölet apró foszlányait fedeztem fel testtartásában.
-Anya, mi folyik itt? Ismered...
Anya felhorkantott: -Ki ne merd mondani a nevét! Ő az ellenségünk csapatába tartozik. - Sebastian felé fordult - Mit műveltél a lányommal Sebastian? - ismerte a srácot, de nem mondhattam ki a nevét...? El kezdtem szédülni....
-Dorothea, a család hazavárja a lányodat. De miért fehér a haja, ha te...?
A felhajtóra apa kocsija gurult. A tekintetéből ideges félelem sugárzott. Kecses mozdulattal szállt ki a kocsiból és felém futott.
-Louisiana! - apa tudta az igazi nevemet? A szüleim végig tudtak minderről?
A világ elkezdett forogni velem, de volt annyi jelenlétem, hogy feltegyek egy kérdést.
-Ti mind hazudtatok nekem? - a látóhatáromba feketeség szivárgott. A térdeim megremegtek és Sebastian aggódó tekintettel ugrott felém...

ELSŐ ÉVAD 3. fejezet: Féltékenység

Délután kettőre végeztem, de semmit se tudtam megjegyezni. A koncentrációképességem ramaty volt.
Mikorra a folyosóra értem, már teljesen gyomorgörcsöt kaptam az idegességtől. Sebastian még él? Nem lett baja? Egyáltalán miért agyalok rajta ennyit?
A rengeteg zsibongó tini között ismerős arcok is álltak. Mint például Roydan. alias Csontikaaa. Vele általános iskolás korunk óta haverok vagyunk. Amolyan, második testvér. Épp a barátnőjével dumált, amikor kezét a melleim magasságába emelte és ezzel tartóztatott fel.
-Ma este mit csinál a Kislány? - majdnem egy magasak voltunk, ráadásul én voltam az idősebb, de ez egy cseppet sem zavarta. - Elmehetnénk pizzázni mi hárman. - soha nem éreztünk féltékenységet. Ő mindig nyitott volt a kapcsolataimra, ahogyan én is. Ha valakit kívánhattam volna magam mellé, ő biztos ott lett volna a listámon.
-Tudod jól, hogy csütörtök van. - a mosolyom valami olyat akart üzenni, hogy: te is tudod, hogy ilyenkor nem menesztenek. Minden csütörtök este elvittek Andrew-t és engem apuék vacsorázni.
Egy gyors fejbiccentéssel engedett el. Nem kellett, hogy egy szóval is többet mondjunk, mert tudtuk, hogy ez este halott ügy.
Szerencsémre több incidensbe nem keveredtem bele, így be tudtam nyitni a suliszertárba.
Sebastian ott ült egy polcnak dőlve, morzsák és két üres flakon mellett.
-Valaki pazarul süt. - egy zserbót nyomott a szájába és kisfiús mosollyal üdvözölt. Becsuktam magam mögött az ajtót és leültem mellé.
-Miért is kell benned megbíznom? - kicsit költői volt a hangsúlyom. - Mármint, ki tudja, hogy nem vagy-e egy perverz állat, aki csak szexre megy? - lassan mosolyodtam el, ahogy figyeltem a srác arcát a finom falattól boldogan. - Ne mondd, hogy egészen idáig csak majszoltál.
Igazából sokkal fiatalabbnak és sebezhetőnek tűt, amikor felfedeztem a szemei alatt húzódó sötét karikákat. Egy narancssárga löttyel öblítette le a sütit, majd a kézfejével törölte meg a száját.
-Az első kérdésedre úgy felelnék, hogy nem kell, hogy megbízz bennem, de akkor tök fölöslegesen baktattam harminchat óráig a környéken, majd ettem egy kis cuccot, aztán találtam rád beszívva. - felnevetett. A nevetése kicsit rekedtes volt, talán az alváshiány is okozhatta. - A másodikra azt mondanám, hogy aki végzős a gimiben, az oké, hogy csak egy évvel fiatalabb, de a Holdvilágban a csajok se semmik. - megnyalta a szája szélét és letette a kezében lévő flakont. Ezt egy kicsit sértésnek vettem. Női hormonok..pfhh...!
-Sebastian, egyáltalán mi az a Holdvilág? Egy klub? - hangom barátira váltott, már nem éreztem feszültséget. Egy varázsütésre tűnt el.
-A Holdvilág nem egy klub. Az a Te otthonod, Louisiana. - az utolsó szó távoli nyelvként csendült, mint egy kis dallam. Annyira meglepett a szó, hogy a hátamon végigszánkázott a hideg.
-Louisiana? - kérdeztem kíváncsian.

-Hisz ez az igazi neved. A Holdvilág gyermekeinek számtalan furcsa, emberi nevet aggatnak a nyakukba, nehogy felismerjenek a mondénok. - hangja nyugodt és közlékenyen visszhangzott a fejemben. Elfogott egy áramlat, ami felkavarta a gyomrom és szédülni kezdtem. Ahogy rám pillantott, átvetette a vállamon karját és magához húzott. Izmos vállára döntöttem a szemem, egyszerre lélegeztünk. A lelkem mélyén úgy sejlett, mint egy ezeréves barát. Mégse tudtam hova tenni.
-Ahha, szóval Louisiana. Na persze. - kicsit flegmára vettem a fazont. A szertár nagyon üresnek hatott.
-Állom a szavamat. Csak azt nem értem, miért Ash-nek hívnak a házatokban. - mintha az otthonom csak egy falakból álló épület lenne, amit kiköpött a civilizáció. Az utolsó szóra több hangsúlyt fektetett.
Megpróbáltam összeszedni magamat. Kicsit inogva keltem fel, Sebastian szorosan a nyomomban. Talán félt, hogy rosszul leszek?
Minden esetre megitta a flakon tartalmát és kinyitotta az ajtót. Kiléptem előtte.
A folyosón csak néhányan lézengtek, szakkörökre várva. Csütörtökönként nem mentem sehova - hála istennek - de így is lefárasztott a nap. Sebastian közvetlen mellettem sétált ki az iskolából.

A buszmegállóban egy-két percet álldogáltunk, mikor a vén csotrogány kattogva és morgósan megállt. A mocskost korlátba inkább nem is kapaszkodtam. Sebastian beüllt mellém, egy vigyorral az arcán. Neki nem kell jegy, mert nem látják?
-Pontosan! - vágta rá teljes határozottsággal.
-Pontosan mi? - egy-két ember rám pillantott. Biztosan idiótának, vagy elmebetegnek tekintettek. A táskámból előhúztam a telefonom és a fülemhez tettem, tárcsázást titulálva. Előre pillantottam, a teljes álca érdekében.
-Ezt meg minek csinálod? - Sebastian nem értette a reakciómat. Egy másodpercre se pillanthattam rá, mert volt, aki még mindig figyelt. - Jah, értem. Bocs, ha elmebetegnek hisznek miattam. - felnevetett.
-Szóval mire gondoltál ezzel a pontosannal? - egészen jól adtam szerintem a telefonálót.
-Arra gondoltál, hogy nekem nem kell-e jegy, ha nem látnak.
Elkerekedett a szemem. Ennyire látszik minden az arcomon.
-Hogy..?
Felemelte mellettem a kezét, épp belelógva a látóhatáromba. - Hallom a gondolataidat. A Holdvilág gyermekei telepatikus kapcsolatba tudnak lépni egymással. Szóval vigyázz, mire gondolsz.
Mély levegőt vettem. Én még arra is gondoltam, hogy...
-Hogy mennyivel izmosabbnak tűntem, miután kijózanodtam, igen. -széles mosollyal nyugtázta, hogy halványan belepirultam az igazságba. Ez gáz...
-És én is hallom a tiédet? - fura mondat lehetett egy telefonálótól.
-Tulajdonképpen igen. Várj egy kicsit. - lehunyta a szemét.
A gyomromból kellemes hűvösség áradt szét. Az agyam is kitisztult, majd a látóterem külső pereme elfehéredett.
"Mindig is szerettem volna egy olyan kishúgot, aki olyan, mint Te." - hangja a fejemben szólalt meg, sokkal nyugodtabban.
"Tehát így is beszélgethetünk?" - felvillanyozott ez a lehetőség.
Bólintott. Az út további részében szerettem volna így kommunikálni, amikor egyik kezével finoman az arcom elé nyúlt és ujjaival letakarta a szememet.
"Ezt figyeld!" - hangja már távolinak tűnt. Válaszolni akartam, amikor fehér szikrák kezdtek táncolni a sötétségben, majd mint egy örvénybe került levelek kezdtek táncolni. Eggyé válva egy gyönyörű képet alkottak.

A kép valósággal elvarázsolt a vízfelszín fodrozódott, mintha valaki szemével látnék. A távolban egy ágra erősített hinta állt, a fa törzse a vízbe ért.
"Milyen Holdvilág erdeje, Louisiana?" - Sebastian hangja dallamosan visszhangzott.
Alig kaptam levegőt. A szívem nagyokat dobbant a boldogságtól. Vágytam oda. Ott akartam lenni.
"Féltékeny vagyok azokra, akik már látták. - elfogott egy késztetés, hogy Sebastianra nézzek - Kérlek, mutasd meg, hol van Holdvilág!"

ELSŐ ÉVAD 2. fejezet: A suliszertár

Eléggé letaglózott az, ami a kocsinál fogadott. Talán nagyobb meglepetésben nem is részesülhettem volna.
A furcsa alaknak hófehér frizurája volt és egy kicsit furcsa arca. Nagyjából velem egy idősnek gondoltam, amikor hörgő hangokat adott ki. Nagyon máshol képzelhette magát.
-Istenem, de puha! - egyáltalán nem beszélt hangosan, folyamatosan közelítenem kellett felé, hogy egyáltalán tisztán kivegyem a szavait.
A hangjából levontam, hogy valamit szívott. Kicsit lányos volt a tartása, kezdtem feltételezni, hogy hallucinálok, amikor felegyenesedett és elindult imbolyogva felém.
Jézusom! Annyira se volt tudatánál, hogy rendesen betájolja, hol is állok. Kicsit sréhen ért el hozzám, majd a fejét felém billentette és egyik kezét kinyújtotta.
-A...kulcsot... - kicsit elzöldült a feje, féltem hogy búcsút mondhatok a pólómnak.

Csak álltunk ott, egymást bámulva, hogy valaki megmozduljon. Elkezdtem szédülni, egy pillanatra behunytam a szememet, amikor egy kép villant fel bennem. A srác Apu kocsijában ül és a suli felé tartunk vele. Olyan érzést váltott ki belőlem, hogy ki kell nyitnom az a rohadék ajtót neki, hogy beszálljon,
A testem magától mozgott. Ellenállást nem tűrve a kocsihoz lépdeltem és kinyitottam a hátsó ajtót neki. Ő egy gyors nyakroppantással elindult, a látása már tisztábbnak tűnt. Izmai megfeszültek, testtartása megváltozott...határozottabb lett. Azt hittem, hogy csak valami szemfényvesztés tanúja vagyok. A nyakához emelte bal kezét, majd behajolt. Beleszimatolt a kocsi levegőjébe és elmosolyodott.
-Apád Old Spice-t használ, mi? - a kérdés kicsit furán ért. Csak bólogattam. - A faterod kicsit elfoglalt lehet, ha még az se tudja elnyomni a fáradság esszenciáját.
A hanghordozása megváltozott. Az ülésbe helyezkedett, jobb kezével becsatolta magát. Szóval jobbkezes. Az ellenállás a testemben megszűnt, kiejtettem a kulcsot a kezemből. Apa lépett ki az ajtón, mosolya kicsit hamiskás volt. Éreztem, hogy lebukunk.
-Sajnálom kicsim, hogy ilyen sokat kellett várni rám. Igyekszem időben bevinni téged. - felvette a kulcsot a földről és beszállt. Mintha a srác ott se lenne, hátrafordult és kitolatott a felhajtóról. Lehúzta a csillogó ablakot és kikiáltott.
-Mire várunk, az iskola nem magát tanítja! - a ráncai is próbáltak pozitivitást sugározni. Kezdtem azt érezni, hogy megőrültem, de a srác csak ült ott, és megeresztett egy mosolyt felém.
Megkerültem a kocsit és beszálltam apa mellé.
Egy percet se pazaroltam el az időmből, azonnal füleshez nyúltam és egy kedves számomat kezdtem hallgatni.
Ez a dal kísért végig az egész napomon. A suli kocsival tőlünk tíz percre volt, mert apa belehúzott. Csengetés előtt így is beértem negyed órával. Apu még csak észre se vette, amikor a fiú kiszállt. Egy tekintet se követte a srácot, mintha ott se lett volna. De aztán...
-Bizonyára a Holdvilág tagja vagy. - az arcá teljesen kitisztult, szemei erőt sugároztak. - Azért is van az, hogy csak te láthatsz és hallhatsz.
-Ez őrültség. Kopj le! - gyors léptekkel indultam a bejárat felé, de elém állt és neki ütköztem. Annyira erősnek tűnt, mintha falba ütköztem volna. Az izomzata meg se feszült. Egy sármos félmosollyal jutalmazott csak és felsegített.
-Nem fogsz egyhamar megszabadulni tőlem. Kereső vagyok, az a feladatom, hogy elvigyelek a Folyóhoz. - arca komolyságba burkolózott. Tényleg fontos volt számára az, amit mondott.
-És most az egész sulin végig akarsz követni? - arra számítottam, hogy visszajön értem, vagy ikerül lekoptatnom. Ahogy kihúzta magát - ezzel jelezve, hogy nem tántorít - legalább két méter magasnak hatott. Te szent isten!
-Akkor gyere, valahol meg kell várnod. - csuklón ragadtam és bementünk a folyosóra. Nem igazán hemzsegett a tömeg, könnyen körbe tudtam nézni, hol tud ő megvárni.
-Amúgy én Sebastian vagyok. És te? - a szemei csillogtak a kíváncsiságtól.
-Ash. Ash Pentz. - kicsit elsápadtam, nem igazán így terveztem a reggelemet.
-Szép név. - érzelemmentesen egy ajtóra mutatott. - Az a szertár? - kicsit elhalványulva díszelgett rajta az 'Iskolaszertár' felirat.
-Igen, az. - ekkor ugrott be a megoldás - Oda csak délután járnak be, várj meg ott!
Tovább vonszoltam a folyosón és betessékeltem a kis helyiségbe. Szerencsére tartottak ott italokat, meg néhány dobozos süti is maradt a tanévnyitóról.
Kezdtem azt hinni, hogy lenyugszik a helyzet.

ELSŐ ÉVAD 1. fejezet: A narkós és a piás

Nagyjából öt éve házasok. De a pontos dátumra egyik se emlékszik... tipikus terhelt szülők.
Kezdetben nem is igazán zavart, hogy anyuék nem házasodtak össze. "Szabad ország!" - állította apa. Őszintén: akkor lenne ez igaz, ha nem kötelezett volna a gimiben a tanulásra, na meg minden plusz tevékenységre. Félreértés ne essék, jeles tanuló vagyok. Az utolsó gimis évem. Alig várom, hogy elhúzzak a francba.
Amikor reggel megszólal anyám hangja az ajtóban, már szinte indulásra készen bújok egy könyvet.

A srácok eleinte a hajszínemért cukkoltak, majd a csajok megpróbáltak ilyen színt levadászni a drogériákból, vagy a fodrászukat kajtatták utána. Nem sok sikerrel jártak. Magam se tudom megmagyarázni, miért ilyen a hajam: se fehér, se szürke, amolyan ezüstös, de mégis más. Imádom! Teljesen mindegy, hogy csapzott, vagy kócos, a hajszínem mindenkit levesz a lábáról.
Tizennyolc évesen nem minden pillanatom fenékig tejfel vele, de legalább egyedinek mondhatom magam.

Naplóbejegyzés: 2010. szeptember 9.:

Teljes káosz a társaknál(osztály)

Itt meg kell, hogy álljak, te kis retkes napló!
Ott van példának okáért Suzy Clebergsben, akinek olyan vékonyak a lábai, hogy irigykedem rá, ráadásul csokibarnán tér vissza. A legjobb barátnőm és be mer így állítani?! Na ezért még lerágom a füledet Suzy!
Aztán - hogy nehogy kimaradjon- a mellettem üresnek titulált székbe az osztályunk imádott Adonisza, alias Luke Chesters telepedett le. A csajok olyan pillantásokkal tudnak 'jutalmazni', mintha egy Converse csukát csórtam volna ötezerért. Mi ez már? :D
A többiekkel nincs semmi különös.
De ha már így megemlítettem az osztályomat, fel is sorolnám őket:

Amanda Chesters(igen, ő Luke tesója, de nem ikrek)
Roydan Belcourt(Csontikaaa)
James 'Jem' Tolders
Halliver Rondant
Jemma Jenkins(imádom, ahogy alliterál a neve)
Thomas Earrend
Luke Chesters(te kis sunyi mellémülős)

Suzy Clebergsben(legjobbarc)

Hirtelen ez jutott csak eszembe, mert ez az osztály magja és esze! Az utóbbira mondjuk egy-két ember nem igaz, de most már ez így marad!
Te kis szutyok napló, elégedj meg ennyivel!

Ezzel be is csuktam a naplómat. Még volt két percem hátra, gyorsan rendeztem a sminkemet, amikor anya a szokásos "Jó reggelt te Nagy gyerek!"-kel köszöntött.
Lesiettem a lépcsőn a földszinti fürdőbe, hogy fogat mossak.
Ja, hogy csak megemlítsem -mert belé botlottam- van egy bátyám is!
Ő egy két lábon járó fenegyerek, aki még szűz és csaja sem volt! Ami persze nem gond, de ha az ember 22, kezd cikivé válni. Jó, csakhogy nem tüntessem fel rossz színben szerény személyemet, nekem se volt még pasim, de kinek kell a társas élet, ha készül az ember az egyetemre?!
Szóval, belebotlottam, amikor egy matekfüzettel a kezében fordult rá a folyosóra.
-Neked is szia! - nevetgélve kibogozódunk egymásból, egy mosollyal jutalmazzuk a másikat és mindenki ment a dolgára. Szerencsére kiválóan megértjük egymást - mázlista vagyok.
Ami a család többit tagját illeti, apu tök normális.
Sullivan Pentz, átlagos keresetű informatikus, a negyvenes éveinek közepén jár. Anyu, Dorthea Pentz, pedig fodrászszalont nyitott a földszinten. Felhúzatott egy falat, csakhogy saját bizniszbe kezdjen. Ezek a mai ősök...!
Ezekkel a gondolatokkal jártam végig a konyha hűtőjét valamilyen kaja után kutatva. Apa egy csésze kávét kortyolgatott. Fehér inget és zakót viselt, de a nyakkendője a díványon hevert.
Egy köteg papír hevert előtte, melyeken számomra teljesen ismeretlen írás feszengett. Csak a munkája volt, szokás szerint. Reggel bevitt a suliba, hogy aztán egész nap ne is lássuk.
Nem tudott leszokni az italról.
Anyám szerint nem azért ment hozzá, mert le akarta szoktatni. Na persze! Mi is csak véletlenül vagyunk Andrew-val! Ha már visszakanyarodtam a bátyámhoz, hozzátenném, hogy ő meg felnéz apura. "Ilyen jól bírod az alkoholt?" - süt róla az irigység. Apát még sohasem láttam részegnek, de vedel.
A hűtő hátsó sarkából előhalásztam egy kis zacskó epret és egy kis tejszínhabot. Fincsiii!
Letettem a szürke konyhapultra, amíg előhalásztam a mosogatóból egy tálat.
Anya az előszobában húzta fel a cipőjét. Imádja a sportcsukákat, szerinte ez fiatalít. Jó.
A tálba pakoltam az eperszemeket és egy kis tejszínhabbal dobtam fel. Míg visszapakoltam a habot, Andrew már beledézsmált a reggelimbe.
-Anya nem is említette, hogy van itthon eper! - az orra tejszínhabos volt, ezért a fejéhez vágtam egy konyharuhát.
-Sőt, azt se említette, hogy szereted a gyümölcsöt. - azzal a mozdulattal túrt bele a hajamba. Arrrghh! Hogy mire volt ez neki jó, sohase értettem meg, de legalább idilli családi pillanatnak volt mondható.
-Akkor további jó étvágyat! - még egy szem epret kivett a tányéromból és kiszáguldott anya előtt az ajtón. Annyit se tudtam mondani, hogy "Szia!", mert már becsapta az ajtót, én pedig hozzáláttam a reggelinek.
Anya még utoljára behajolt a nappaliba, ahonnan látott minket.
-Átmegyek a szalonba, ha kerestek. - megeresztett egy mosolyt, lágyan integetett és távozott.
Apa egy pillanatra se rándult meg. Tovább iszogatott, a munkájába mélyült. Csak egy tál süteményt raktam elé és puszit nyomtam enyhén borostás és borszagú arcára. A ráncai a szeme körül egy pillanatra élesebbé váltak, ahogy összehúzta a szemét.
-A kocsiban van a kajád, egy perc és megyek. - hangja a sok italtól rekedtessé vált, de sziklaszilárd volt. Ahogy az évek lassan és monoton követték egymást, mélyen elásta magát az az emlék a fejemben magát, milyen is lehetett apám hangja az ital előtt.
-Köszi Apa, ott várlak. - minden napi válaszom volt. A hétköznap reggelei így teltek. Teljesen csendes, szinte nyugodtnak mondható pillanatok.
Az előszobában felhúztam a lábamra az egyik kedvenc sportcipőmet és a kocsikulccsal kisétáltam.
Ám ami ott várt, nem igazán volt  mindennapi.
A kocsi csomagtartójára hajolt felsőtestével. A bordái kilátszottak pólója alól.
Karján az izmok kezdetlegesen szálkásak voltak. Az arcát pír borította, szája 'o' betűt formált. Szemei erősen véreresek voltak, mint aki napok óta nem aludt.
Nem sikítottam. Letettem a táskámat a bejárati ajtónak támasztva és a kocsihoz rohantam.