Mikorra a folyosóra értem, már teljesen gyomorgörcsöt kaptam az idegességtől. Sebastian még él? Nem lett baja? Egyáltalán miért agyalok rajta ennyit?
A rengeteg zsibongó tini között ismerős arcok is álltak. Mint például Roydan. alias Csontikaaa. Vele általános iskolás korunk óta haverok vagyunk. Amolyan, második testvér. Épp a barátnőjével dumált, amikor kezét a melleim magasságába emelte és ezzel tartóztatott fel.
-Ma este mit csinál a Kislány? - majdnem egy magasak voltunk, ráadásul én voltam az idősebb, de ez egy cseppet sem zavarta. - Elmehetnénk pizzázni mi hárman. - soha nem éreztünk féltékenységet. Ő mindig nyitott volt a kapcsolataimra, ahogyan én is. Ha valakit kívánhattam volna magam mellé, ő biztos ott lett volna a listámon.
-Tudod jól, hogy csütörtök van. - a mosolyom valami olyat akart üzenni, hogy: te is tudod, hogy ilyenkor nem menesztenek. Minden csütörtök este elvittek Andrew-t és engem apuék vacsorázni.
Egy gyors fejbiccentéssel engedett el. Nem kellett, hogy egy szóval is többet mondjunk, mert tudtuk, hogy ez este halott ügy.
Szerencsémre több incidensbe nem keveredtem bele, így be tudtam nyitni a suliszertárba.
Sebastian ott ült egy polcnak dőlve, morzsák és két üres flakon mellett.
-Valaki pazarul süt. - egy zserbót nyomott a szájába és kisfiús mosollyal üdvözölt. Becsuktam magam mögött az ajtót és leültem mellé.
-Miért is kell benned megbíznom? - kicsit költői volt a hangsúlyom. - Mármint, ki tudja, hogy nem vagy-e egy perverz állat, aki csak szexre megy? - lassan mosolyodtam el, ahogy figyeltem a srác arcát a finom falattól boldogan. - Ne mondd, hogy egészen idáig csak majszoltál.
Igazából sokkal fiatalabbnak és sebezhetőnek tűt, amikor felfedeztem a szemei alatt húzódó sötét karikákat. Egy narancssárga löttyel öblítette le a sütit, majd a kézfejével törölte meg a száját.
-Az első kérdésedre úgy felelnék, hogy nem kell, hogy megbízz bennem, de akkor tök fölöslegesen baktattam harminchat óráig a környéken, majd ettem egy kis cuccot, aztán találtam rád beszívva. - felnevetett. A nevetése kicsit rekedtes volt, talán az alváshiány is okozhatta. - A másodikra azt mondanám, hogy aki végzős a gimiben, az oké, hogy csak egy évvel fiatalabb, de a Holdvilágban a csajok se semmik. - megnyalta a szája szélét és letette a kezében lévő flakont. Ezt egy kicsit sértésnek vettem. Női hormonok..pfhh...!
-Sebastian, egyáltalán mi az a Holdvilág? Egy klub? - hangom barátira váltott, már nem éreztem feszültséget. Egy varázsütésre tűnt el.
-A Holdvilág nem egy klub. Az a Te otthonod, Louisiana. - az utolsó szó távoli nyelvként csendült, mint egy kis dallam. Annyira meglepett a szó, hogy a hátamon végigszánkázott a hideg.
-Louisiana? - kérdeztem kíváncsian.
-Ahha, szóval Louisiana. Na persze. - kicsit flegmára vettem a fazont. A szertár nagyon üresnek hatott.
-Állom a szavamat. Csak azt nem értem, miért Ash-nek hívnak a házatokban. - mintha az otthonom csak egy falakból álló épület lenne, amit kiköpött a civilizáció. Az utolsó szóra több hangsúlyt fektetett.
Megpróbáltam összeszedni magamat. Kicsit inogva keltem fel, Sebastian szorosan a nyomomban. Talán félt, hogy rosszul leszek?
Minden esetre megitta a flakon tartalmát és kinyitotta az ajtót. Kiléptem előtte.
A folyosón csak néhányan lézengtek, szakkörökre várva. Csütörtökönként nem mentem sehova - hála istennek - de így is lefárasztott a nap. Sebastian közvetlen mellettem sétált ki az iskolából.
A buszmegállóban egy-két percet álldogáltunk, mikor a vén csotrogány kattogva és morgósan megállt. A mocskost korlátba inkább nem is kapaszkodtam. Sebastian beüllt mellém, egy vigyorral az arcán. Neki nem kell jegy, mert nem látják?
-Pontosan! - vágta rá teljes határozottsággal.
-Pontosan mi? - egy-két ember rám pillantott. Biztosan idiótának, vagy elmebetegnek tekintettek. A táskámból előhúztam a telefonom és a fülemhez tettem, tárcsázást titulálva. Előre pillantottam, a teljes álca érdekében.
-Ezt meg minek csinálod? - Sebastian nem értette a reakciómat. Egy másodpercre se pillanthattam rá, mert volt, aki még mindig figyelt. - Jah, értem. Bocs, ha elmebetegnek hisznek miattam. - felnevetett.
-Szóval mire gondoltál ezzel a pontosannal? - egészen jól adtam szerintem a telefonálót.
-Arra gondoltál, hogy nekem nem kell-e jegy, ha nem látnak.
Elkerekedett a szemem. Ennyire látszik minden az arcomon.
-Hogy..?
Felemelte mellettem a kezét, épp belelógva a látóhatáromba. - Hallom a gondolataidat. A Holdvilág gyermekei telepatikus kapcsolatba tudnak lépni egymással. Szóval vigyázz, mire gondolsz.
Mély levegőt vettem. Én még arra is gondoltam, hogy...
-Hogy mennyivel izmosabbnak tűntem, miután kijózanodtam, igen. -széles mosollyal nyugtázta, hogy halványan belepirultam az igazságba. Ez gáz...
-És én is hallom a tiédet? - fura mondat lehetett egy telefonálótól.
-Tulajdonképpen igen. Várj egy kicsit. - lehunyta a szemét.
A gyomromból kellemes hűvösség áradt szét. Az agyam is kitisztult, majd a látóterem külső pereme elfehéredett.
"Mindig is szerettem volna egy olyan kishúgot, aki olyan, mint Te." - hangja a fejemben szólalt meg, sokkal nyugodtabban.
"Tehát így is beszélgethetünk?" - felvillanyozott ez a lehetőség.
Bólintott. Az út további részében szerettem volna így kommunikálni, amikor egyik kezével finoman az arcom elé nyúlt és ujjaival letakarta a szememet.
"Ezt figyeld!" - hangja már távolinak tűnt. Válaszolni akartam, amikor fehér szikrák kezdtek táncolni a sötétségben, majd mint egy örvénybe került levelek kezdtek táncolni. Eggyé válva egy gyönyörű képet alkottak.
"Milyen Holdvilág erdeje, Louisiana?" - Sebastian hangja dallamosan visszhangzott.
Alig kaptam levegőt. A szívem nagyokat dobbant a boldogságtól. Vágytam oda. Ott akartam lenni.
"Féltékeny vagyok azokra, akik már látták. - elfogott egy késztetés, hogy Sebastianra nézzek - Kérlek, mutasd meg, hol van Holdvilág!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése