Amikor már az emberi agy kikapcsol és nem tud mit kezdeni az adott szituációval, akkor mi, farkasok, csupán az állati ösztöneinkre hagyatkozunk és hagyjuk, hogy kitombolhassuk magunkat. Ezek az éltető és intenzíven pulzáló ösztönök akadályozzák meg, hogy a farkasok öngyilkosok legyenek. Többek között ezért se látom értelmét annak, hogy bántsam magam.
Inkább otthagyok mindent és mindenkit és elindulok, bele az erdő sötét, ágas-bogas területeire. De nem változom át. Csupán gyorsabban futok és reagálok, mint egy ember. Nem fulladok ki, még csak nem is izzadok meg futás közben. Mi mindenre nem jók ezek a képességek!
Ja várjunk: hogy is mondták, Fertőzött?! Démonoktól származó? Kis korcs, fattyú talán?
Köszönöm, én ezt nem vagyok hajlandó firtatni. Akkor ezek szerint a szüleim, ahogyan megismertem őket, az csupán az egyik alakjuk, hogy minket, félig ember, félig állati ivadékjaikat felnevelhessék és nehogy gyanút fogjanak mások? Hát mondok én valamit: NAGYON ELCSESZTÉTEK, ANYA ÉS APA!
De most komolyan: a szüleim démonok, természetfeletti erővel rendelkeznek, alakot tudnak váltani és még ki tudja, mire képesek. És tessék, most már érthető, hogy a bátyám miért nem farkas. Vagy hogy én miért nem vagyok róka. Tiszta sor most már.
Sajnos ez egyáltalán nem nyugtat meg. Na jó, talán egy kicsit megkönnyebbültem, hogy ez nem valami sajátos dolog.
Csupán ritkaságszámba megy. De csak azért mert ez csak és kizárólag a démonoknál fordul elő.
Közben pedig már nagyjából két mérföldnyire járhatok attól, ahonnan a többieket elhagytam. És mi ez a szemem sarkában? Csak nem könnyek?
"Ugyan Ash, ne sírj! Te ennél sokkal erősebb vagy! Hagyd abba!" - mondom magamnak.
Kifacsarodik a lelkem. Amit eddig hittem és gondoltam magamról, az két hónap alatt szertefoszlott. De ugyan, ezt most félre kell tennem. Viszont így már nem látom hirtelen értelmét annak, hogy keressem a szüleimet. A démon szüleimet.
Nem is értem, hogy az ilyen anyagtalan, folyton más testet ölté lények hogyan...? Áh, nem is akarok belegondolni. Talán már akkor is emberi alakban voltak. De hát ők akárkinek az alakját fel tudják venni. És bele lehet-e szeretni egy démon "lelkébe"? Egyáltalán, van nekik? Mármint... a démonok elméletileg -legalábbis a legjobb tudásom szerint- lelketlen lények. Könyörtelenek, szenvedélyük mások megkeserítése és akkor érzik jól magukat, ha körbeöleli őket a pusztulás és a halál. Akkor mégis, hogy tudott két démon arra a lépésre jutni, hogy gyermekük legyen? Ráadásul nem is egy. Hanem kettő! Mert ha csak a bátyám lenne, még azt mondanám, hogy biztosan valami egyszeri alkalom "balesete". Egyáltalán a démonok isznak? Mármint, ha igen, le tudnak annyira részegedni, hogy utána lefeküdjenek egymással?
Ez mind olyan kérdés, amelyre én hiába keresném a választ.
A szívverésemre koncentrálok, az mindig megnyugtat. Még ezt a bátyámtól tanultam, aki kisebb korában nagyon gyorsan felkapta a vizet. Azóta teljesen más lett, egy kiegyensúlyozott, nyugodt emberré vált.
Nem sokáig maradhatok egy helyben, mert akkor könnyű célponttá válhatok.
A hátam mögül nemsokára már hallom is, ahogyan engem szólítanak. Keresnek, érzik a szagom, eszerint bármelyik percben megtalálnak a többiek.
Megállok.
Érzem, hogy mindhárman közelednek felém, egyszerre három irányból. A hátam mögül és két oldalról.
Mintha csak be akarnának keríteni...
Várjunk. Miért akarnának...?
Időm sincsen befejezni a gondolatomat. Egy villanás alatt nyársal fel három aranykard. A vér a torkomban feltornyosul, elönti az orromat is. Maradék energiámmal kiköpöm. A három fekete ló érzéketlen arcokkal fordulnak felém, ahogyan gazdáik is.
-Na most meg vagy, kis Pentz! - nevet fel az eltakart arcú. - Azt hitted, nem vettük észre, hogy nem csak a lovainkat látod?
Mindhárman felnevetnek. Az újabb adag vért az egyikőjük arcába köpöm, mire tökéletes arca megrándul, majd letörli.
-Ugyan, minek vergődsz tovább? - mondja az, akit leköptem. - Jobb, ha nem ficánkolsz, mert akkor tényleg eléggé csúnya véged lesz.
A kard át van itatva valamivel, vagy ennyire álmosító lenne a halál? Lassan lehunyom a szemeimet és átadom magam a kardok tartásának.
Az utolsó, amire emlékszem, az az, hogy egyszerre nevetnek fel a fejem fölött, varjak rikácsolása zúg mindannyiunk mögött, a lovak némán álldogálnak és eleresztenek az épen maradt izmaim. Már csak a kardok tartanak, a lábam nem éri a talajt. A sebek mélyülnek, ahogy a saját súlyom miatt a húsomban tovább szaladnak a kardok, mintha csak kések lennének egy puha vajban.
Azután már megszűnik a vér íze a számban, a tüdőm vízzel és vérrel telik meg, majd megszűnik a fájdalom, és a világból minden fény kiszalad, elhagyva engem, beletaszítva a teljes sötétségbe.
