Egy üldözött vagyok.
Loholok az ismeretlen és ijesztő erdő sűrűjébe, ahol úgyis elkapnak. Mert egyszerűen tudom, hogy rám fognak találni. Három hallhatatlan Őrző van a nyomomban, felfokozott képességekkel. Én pedig egy vérfarkas mutáns-kísérlet vagyok, akit mindenki üldözőbe akar venni, amint rájönnek, hogy egy egész háború miattam és a bátyám miatt fog kirobbanni.
De ez mind nem érdekel.
Csak sietek, futok tovább, a pulzusom az egekben, de még nem fáradok. Egyre jobban ki akar törni mélyről a farkas énem, amely már (te jó ég!) két hónapja szunnyad bennem. Fákat kerülgetek, minden porcikám készen állna az átváltozásra, az agyamat átkapcsolom...
De nem történik semmi.
Mi a fene ez? Talán jobban összpontosítanom kéne! Gyerünk!
Idáig elég volt csak a farkas énemre összpontosítanom, és megtörtént az átváltozás.
Mi történik velem? Miért nem működik?
A lábaim földbe gyökereznek, már csak a légzésem és a szívverésem fura egyvelegét hallom. Hallásom és szaglásom már olyan, mint farkasként, de ahogy a kezemre nézek, csak emberi alakomat látom. Valami nagyon nincsen rendben.
-MIT TETTETEK VELEM?! - ordibálom az erdőbe. A fák visszaverik a hangokat, mire néhány madár felszáll. - MIT MŰVELTETEK VELEM?!
A dühöm felfokozódik, minden érzés erősebb lesz, amikor az ember kész átváltozni. Vagy éppen farkasbőrben van. Nincsenek kételyek, csak a tiszta, egyenes érzések. Egyszerre csak egy tud tombolni bennünk, az elnyom minden mást.
A levegő metsző hidege eléri a tüdőmet, de nem nyugtat meg. Próbálok mélyeket lélegezni, de minél nagyobbat próbálok, látóterem pereme egyre sötétebb lesz.
Olyan mágikus érzés fog el, amelyet még csak nem is éreztem sohasem. A rengeteg gondolat, érzés, vágy és kín mind egyszerre szakadnak rám, hogy a földre terítsenek.
Szétmegy a fejem. Az apró hajszálerek egyesével pattannak el, de azonnal regenerálódnak is, hála vérfarkas énemnek. Próbálok emberi énemre fókuszálni, de már ez sem megy.
A két lényem közé ragadok. Mindkettő vagyok most, de egyik se igazán. Nem tudok előrébb lépni, arcomat tenyeremet és térdemet a sziklák és kövek élei karcolják véresre, a napfény egyre jobban bántja a szemem. Ennek nagyon nem így kellene lennie. Mégis miért történik ez?!
-RENDBEN, TI NYERTETEK! - harsogom a távolba. A hangomban keveredik a fájdalom és a reményvesztettség, mely a könnyektől elfúló hangomban testesül meg és úgy enged utat magának - KÉRLEK, SZABADÍTSATOK MEG EZEKTŐL A KÍNOKTÓL, NEM BÍROM MÁR TOVÁBB!
Arra ösztökélem magam, hogy elájuljak. Ennyi menedéke, kiutat látok csak ebből a helyzetből. A fájdalom rosszabb, mint átváltozáskor, de nem vesztem el az eszméletem. Az ébrenlét határán táncolok, és nem tudok elmozdulni egyik irányba se.
Csak fekszem arccal a föld felé a hideg avarban, miközben már valami melegség fut végig a hallójárataimból... Vér.
És az ömlik az orromból is.
Tizenkettő pata dobogásai rázzák a földet. Semmit se hallok már, vér köpök a földre és megpróbálom a rezgések erőssége felé fordítani az arcom.
A lovak megállnak tőlem jó húsz méterre. Az ismerős alakok leszállnak, de csak az egyik rohan felém.
A nevemet olvasom le az ajkairól, ahogy a karjába vesz. Száját lassan mozgatja, mintha valami bűbájt mormolna el. Apránként hullámzik szét bennem a fájdalom, nem akar megszűnni.
Az utolsó, amire emlékszem, csupán az, hogy M egyre közelebb az arcomhoz mormol valamit, csak az ő sziluettjét látom, mikor hirtelen ajkaink összeérnek. Ekkor vesztem el az eszméletemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése