Később jöttem csak rá, hogy ilyen Dott. Magának való srác. Egy magányra éhes farkas. A testtartásában ellenszenv tükröződött, Seb viszont elém állt és fülelt. A teste megremegett, megmutatkozott emberi alakja. Ugyanaz a ruha és haj, szemek. Mintha csak sétálgatott volna az erdőben. Szemében mintha baráti alázat csillogott volna...
"Az a szuka, speciálisan Louisiana, a barátom. Dott, te arrogáns dög!" -a két srác egy-egy lépést tett egymás felé, majd a másodperc tört része alatt egymásnak dőlve baráti ölelésbe fogtak.
Emberi, suttogó hangok törték meg a csendet.
-Louisana?! Ő nem tartozik a falkához, mégis, minek hoztad ide?
Frusztrált ez a hangnem. Maga Dott frusztrált. Ahogy ott állt, megdolgozott testtel, kaján mosollyal.
A sejtek a testemben feladtak valamit, mintha a szalagok és izmok a végtelenségig nyúltak volna, majd csontok reccsentek és törtek el.
Újra ruhába és emberi bőrbe burkolózva, már kevésbé lentről kémlelve a két barátot, kifakadtam.
-De drága kis fogadtatás. Nem is akarok tovább zavarni.
Az ajkaim hűvösek lettek, az arcom a dühtől lángolt, Seb halk léptei közeledtek.
Két erős kéz ragadták meg a felsőkaromat és tengelyemnél fogva fordítottak meg. Dott erős szorítása csak hab volt a tortára.
-Most már inkább maradjak?
Az orrunk majdnem összeért, éreztem a száraz falelevek és a humusz tiszta illatát rajta. Szemei apró szikrákat szórtak.
A kaján mosolya ugyanaz maradt.
Nagyot nyeltem. Éreztem, ahogy visszafogja az indulatait, nehogy összeroppantson.
-Kicsi, piros, tüzes Pipacs. A szélviharok kedvelője. - az arca vészesen közeledett felém. Az ajka két centiméterre az enyémtől irányt váltott. Megállt a fülemnél.
-A Pipacs hiába áll, ha szélviharban elveszik. - minden egyes ajakmozdulata a fülemet súrolta. Belemorgott a fülembe, apró lélegzeteket vett. Egyre jobban megfagyott bennem a levegő, minden porcikám bizserget.
-Dott, minek molesztálod Lou-t? -Seb hangja mintha uralta volna barátja indulatait, mire engedett a szorításon, de már elkésett. A vérkeringésem alábbhagyott, össze-vissza vert a szívem. A lábaim összacsuklásra adták magukat, de Dott nem engedett el.
-Túl hamar sikerült átváltoznia. Nem bírja a szervezete. -egy szempillantás alatt bal karja a hónom alatt tartotta a lapockáimat és tartotta a nyakam. Jobb kezével a hajamba túrt, majd lágyan a fejemet a vállára hajtotta. Mikor biztonságban tudta a testhelyzetemet, egy hirtelen mozdulattal jobb kezével a térdhajlatom alá tette a kezét, ezzel emelve meg. Egyre jobban szédültem és minél távolabb akartam magamat tőle tudni.
-Pipacs, tarts ki! - suttogta önmagához képest lágy hangon.
Nehezen tartottam egybe a gondolataimat. Minden egyes perc összefolyt a másikkal. Ahogy felpillantottam Dottra, megijedtem. Az arca semmibe meredt, meg se erőltette egyetlen izmát se futás közben. Szemei üresen járták a fák közti területeket. Mozgott cseresznyeszín ajka, lepillantott rám, de nem hallottam a zúgástól semmit.
Ismeretlen helyen sötétült el a kép... egy hatalmas, fába vájt terem dereng fel, melyben farkasok és emberek váltották alakjukat. Dolgoztak. A zúgás nem hagyott alább, Dott erősen artikulált. Minden egyes szempár ránk szegeződött.
Fekete alakok tornyusultak fölém, Dott egyre jobban szorított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése