Kedden mentem először iskolába. A hétfőt még pihenéssel töltöttem, nem tudtam volna kellő képen összeszedni magam.
Kedd hajnalban felkeltem. Bevánszorogtam az emeleti fürdőszobába, megmostam a hajam, felvettem egy laza szettet: fekete szűkített nadrág, egy téglavörös félvállas felső, nyakamba pedig egy farkasmedált választottam. Az agyam lassan elfogadta a körülöttem zajló változásokat.
A tükörben felfedeztem néhány új karikát a szemem alatt, amit egy kis sminkkel próbáltam eltüntetni.
A folyosóra nyitottam az ajtót. Megkocogtattam az ajtókeretet. Még mindig kongott egy kicsit, mióta fogócska közben bevertem a fejemet oda, mikor Andrew kergetett.
Ekkor jöttem rá, hogy képtelen lennék Aramisz-nak hívni bátyust. Egyszerűen nem ebben nőttem fel.
Halkan lépdeltem a szőnyegezett folyosón. A fürdő után következett egy kis raktárhelyiség, vele szemben pedig Andrew szobája. Az ajtó egy leheletnyit nyitva állt. Visszakoztam. A szívem és az agyam egy másodpercnyi vitába keveredett.
A normális hétköznapok Ash-je azt suttogta, hogy igenis, menjek be hozzá, nyomjak puszit a fejére és búcsúzzak el tőle, mint ahogyan ezt minden egyes nap megtettem iskolába menet. Ezt pártolta a szívem.
Aztán ott volt az agyam, amely már kezdett farkasként is gondolkodni, és érthetetlen módon azt sugallta, hogy hagyjam a bátyámat aludni. Rengeteg aggódott miattam az elmúlt hét végén. Az idilli elszakadásunk óta csak ritkán szólt hozzám. A furgonja a felhajtón állt, az egyre hidegebb napok sugarai táncoltak a néhol rozsdás felületen. A kormány már elnyűtt volt.
Egész napokra bezárkózott a szobájába. Bátyust még soha nem láttam ilyennek. Egyre több papírlapot, jegyzetfüzetet kért el és vásárolt, amikor pedig visszatért, csak köszönt és már el is vonult a külvilágtól. A harmadik napon -vasárnap- elkérte az írószer-készletemet, mondván: "Sürgős".
Szó nélkül a kezébe nyomtam egy kisebb, téglalap alakú dobozt, ami tele van filctollakkal, ceruzákkal, tollakkal és egy csomó más és különböző írószerszámmal.
Körbe vette magát ezekkel és akárhányszor bekopogtam hozzá, ő mindig csak az ajtó mögül mormogott hozzám.
-Hugi, most el vagyok foglalva. - és általában ezek után ígért megy egy időpontot.
"Majd délután."
"Reggel, de tényleg."
"Este, ígérem, akkor már nem szöszmötölök."
"Holnap, vagy holnap után."
És ebből az lett, hogy négy napig csak köszöngettünk egymásnak és hétfő délután már nem is kopogtam be hozzá. Késő éjjelig dolgozott, korán kelt. Amikor csak kidugta az orrát, termetes kajahegyeket vitt be és rengeteg kávét. A szobájának ajtaja határozottan kávé aromát árasztott.
Köztük egyet húztam ki, amelyen látszott, hogy kinyomtatták. Egy rajzolt, mintás kép, benne egy holdszemű rókával.
Tetszett a formája.
A takaróhegy rengetegében megmozdult egy test. Felém fordult, arcán a karikákra árnyékot vetettek pillái.
Egy másodperc alatt pattantak ki a szemei, pupillája alkalmazkodott a fényviszonyokhoz.
Ahogy a kezemben szorongattam a papírlapot, megszédülve huppantam az asztal melletti irodai székbe. Belekapaszkodtam az asztalba, a lap a földre esett.
Remegő hanggal, egy mosolyt magamra erőltetve néztem Andrew szemébe.
-Csak el szerettem volna köszönni tőled, mielőtt suliba indulok...
Pillantása belém fojtotta a szót. Kikászálódott a takaróból, az ágy végére akasztott felsőt magára húzta villámsebességgel és egy felsőben és boxerban közeledett felém. A szívem egyre kuszábban vert. Bátyus egyszerűen csak leült előttem egy méterre, gyengéden megfogta a kezeimet és lehúzott magához. Felemelte az államat, így csak a szemeibe tudtam nézni.
-Próbáltam ebben a négy napban megoldást találni, de csak egy tetkóötletre futotta... - mosolyodott el szélesen és puszit nyomott a homlokomra.
Elfojtottam magamban egy nevetést. Gyengéden átöleltem, majd felvettem és visszatettem az asztalra az alkotást.
-Indulnom kell. Remélem ma már nem zárkózol el előlünk. - mosolyogva indultam el az ajtó felé. Egy erős kéz szorította meg a csuklómat, majd megperdített. Szomorkás mosollyal pillantott le rám a bátyám.
-Azon leszek, hogy megoldást találjak. Addig is, ne hallgass a suttogásra. - hogy micsodára? Ezt nem igazán értettem, de csak bólintottam és lesétáltam a földszintre, hogy bepakoljak a suliba.
Eleredt az eső.
A hajam, mint világító lámpás tükröződött a kocsiablakban, amikor kiszálltam, hogy besétáljak egy fárasztó iskolai nap után a melegséget árasztó házba. Valahogy kevésbé éreztem a hőingadozásokat.
Az ajtóban anya állt, fejét az esőtől vizes keretnek támasztva. A szemében megváltozott a csillogás. Felfedeztem benne azt, hogy mitől is olyan hasonló Andrew-hoz.
A hajuk barnasága, a szemük szépsége, az álluk vonala.... ezeket minden nap láttam, de valahogy most ébredt fel bennem, hogy annyira el is siklottak mellettem. Ahogy Andrew anyára hasonlít, én apára. Főleg a hajunk árul el...
Anya kezén egy heg haladt át a csuklójánál. Azonnal megrettentem. Bántotta magát?!
Látványosan lepillantottam a sebzett területre, amíg le nem esett neki, hogy mire is vagyok kíváncsi.
-Semmi baj kincsem, nem bántottam magamat. Nem én voltam. - a hangja rekedt volt, mint aki napok óta nem aludt volna, de határozottan igazat beszélt.
-Mégis, ki ilyen morbid, hogy ezt tegye veled? - egyszerűen megindult bennem valami. Ez volt a düh. Az agyam hátsó zugát elöntötte a forróság, kiélesedett a látásom, a körmeim megnyúltak és karmokká alakultak.
Jajj, csak most ne! NE! NE!
Anya szemébe ijedség költözött. Reflexszerűen megfogta a kezemet és felemelte közénk.
A szél keresztül fújt a kezeink között, a forróság bennem erre válaszolva csak nőttön nőtt.
-Kincsem, ne húzd fel magad, csak átváltoznál. - a szemében megértő mosolya csillant. A tüdőm megremegett, kiszorítva minden oxigént magából. Kicsit ellazultak a térdeim, anya egyre jobban szorította a kezemet. - Nyugodj meg kincsem... - suttogta közénk.
Erőt vettem magamon. A remegés alábbhagyott, újra a vörösre festett körmeimet láttam.
Anya kezei közé fogta az arcomat, összeért a homlokunk. Megváltozott benne valami. Vállizmai megmerevedtek, távolságtartóan próbált szeretni. Megrettentő volt látni, ahogy benne viaskodik tudat alatt a róka és az anya. De ő már csak egy kívülálló volt, egy kirekesztett, aki nem tartozott a klánjához.
-Ez az kincsem, ügyes voltál...- a hangja elveszett a morajló vérzubogásban, ami a fülembe férkőzte magát. A látásom egyszer kiélesedett, máskor elhomályosult. Időt kellett engednem magamnak, hogy meg tudjak mozdulni. Nem igazán emlékszem, hogy közben vettem volna levegőt.
Anya mögött a bátyám pillantott le rám, de az arcát néhol elhomályosult.
-Ash, gyere a házba, mielőtt megbámulnak a szomszédok. - akarat hallatszott a hangjából, minden szót tisztán és nyomatékosan ejtett ki.
Egy másodpercig se kételkedve benne, anyát kikerülve elindultam. Ő becsukta az ajtót utánunk és bementünk az emeleti nappaliig. Ott ültem le egy puha fotelbe.
Egy másodpercig se kerített minket hatalmába a csend. Anya nyugtalanul fészkelődött a dívány bal oldali sarkában, néha birizgálva a karfára rakott kis takarót. Andrew nyugodt mozdulatokkal ült le a mellettem található másik fotelba.
-Apa talán többet tud mondani, hogyan is tudod irányítani a képességeidet, de annyi biztos, hogy...
-A düh kiváltja a farkas énedet. - fejezte be a mondatot anya. - Kevésbé veszed majd észre a hőingadozást. - ezt már tapasztaltam - És kiélesednek az érzékszerveid.
-Anya, és mi a helyzet veletek? - a hangom még hasonlított a farkasmorgásra.
-Ezek mind igazak ránk is. Ám a rókák... fürgék, gyorsabban meghátrálnak. Ha lehet, nem támadnak, hanem védekeznek. Kevésbé forrófejű csapat. - a bátyámra pillantott, akiből mindig is áradt a nyugalom. Ezzel most már magyarázatot kaptam a jellemére. És az enyémre is.
Talán tovább faggattam volna anyát, ha nem szólalt volna meg a csengő. A lábaim futásért viszkettek, így felajánlottam, hogy leszaladok ajtót nyitni.
Az ajtó előtt leporoltam magamat és hátra igazítottam egy tincset. Mosolyogva nyomtam le a kilincset, a napsugarak szűrve érték az arcomat.
Mikor megláttam, ki áll előttem, az arcomra görcsösen odafagyott a mosoly, és már a napsugarak helyét árnyék váltotta ki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése